Nagyszünet

Tisztelt Olvasó!

Őszinte, személyes felháborodás indította el bennem, az ezredfordulón Marosvásárhelyen élő és szolgáló lakosban ezt a főtérnéző sétautat. Magyarországi barátomnak mutattam büszkén erdélyi városunk legszebb részét, a főteret, ahol a Kultúrpalotától a mészárosok céhe székházáig egyetlen magyar feliratot sem találtunk. Meg is jegyezte bajusza alatt mosolyogva: úgy látszik, itt is elkezdődött az angol honfoglalás. Ez a megjegyzés nyitotta fel a szemem, s láttam meg a magyar feliratok hiánya mellett ezt a tarka sokféleséget, ami nem igazán illik be egy sajátosan erdélyi városképbe. 

Ezek után kezdtem el érdeklődéssel járni a főtér egyik oldalát, amiről kezdetben azt sem tudtam pontosan eldönteni, hogy északi vagy nyugati oldala a városközpontnak, de a Maros folyását véve alapul, ez volt a jobb oldali házsor 24 épülettel és 24 nyelvleckével. Egy jó év alatt, a kéthetente megjelenő nyelvleckékkel én is jobban „megtanultam” ezt a várost, mely először úgy fél évszázaddal ezelőtt fogadott be diákként, s szerettük meg egymást végleg. Időnként hiányzik nekem az a város, amiben akkor nagyon fiatalok voltunk és nagyon szerelmesek, az a főtér, ahol akkor nem banképületek, hanem három filmszínház és négy könyvesüzlet jelentette a tájékozódási pontot. Valahogy jobban értettük akkor egymás nyelvét. Ezért hiányzik nekem az a város, s azért keresem a mostani falakban ifjúságom szép emlékeit.

Többször megállok egy-egy főtéri épület előtt, s elmerengek, mit lehet erről mondani, írni. Tudom, sokszor nem az épület igazi értéke szólalt meg, esetleg mai, 21. századi arcát nézve elsikkadt a falak néma csendjének gazdag múltja, de sokkal közelebb került hozzám ez a város.

Számtalan szóbeli és telefonos visszajelzés arról győzött meg, nem egyedül járom a főteret, mert itt vannak velünk azoknak is az arcai, emlékei, akiknek kőbe vésett nevét a naponta gazdagodó temetők őrzik. 

Hadd említsem meg egyik nyárutói emlékemet. Álltam a főtéri járdaszélen, jegyzeteltem az ódon épület homlokzatán, majd a kirakaton díszelgő idegen szavakat, neveket, s mellettem némán megállt egy férfi. „Látásból” ismertük egymást, mert mi, marosvásárhelyiek azért legalább látásból mind ismerjük egymást. Illemtudóan, csendben állt mellettem, s amikor a jegyzetpapíromat összetűrve, golyóstollammal együtt a zsebembe tettem, és indulni készültem, megszólított:

– Ez lesz a következő lecke? – válasz helyett egy érdekes gondolat villant fel bennem: mi lesz akkor, ha elfogynak a főtéri épületek?

Most itt állok a Dudutz-sarkon, ahol befejeződik a jobb oldali „várostanulás”, s a nagyszünet után folytatódik a bal oldallal való ismerkedés, hogy „tanuljuk meg” azt is.