Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Gergely életkoráról legfeljebb hófehér haja árulkodik, az is csak akkor, ha tömbház körüli ténykedései előtt elfelejti feltenni az elmaradhatatlan világoskék simléderes sapkát. Testtartása azonban olyankor is egyenes, mozgása pedig annyira fürge, mint egy rendszeresen sportoló harmincasé. Valószínűleg egyszerre kel a nappal, a kora reggeli órák ugyanis már kint találják a betonóriás tövében pompázó parányi kertben. Metsz, vág, ás, ültet, mikor mit kívánnak az egymás után pergő évszakok és a gyakran kiszámíthatatlan időjárás. Mondogatja is mindegyre, hogy hátulgombolós korában még igaza volt a kalendáriumnak, a telek térden felül érő havat, a nyarak kemencemeleget hoztak, és persze a tavaszi eső is kincset ért.
– Na, de kár búsulni, lesz ez még így sem – hunyorog huncut tekintetével a sapkája alól. Kerti munka közben és a délelőtti bevásárlás alatt is szívesen megáll beszélgetni a környékbeli ismerősökkel, mint az idő futószalagját illúzióként érzékelő kiváltságosok.
A pár perces társalgások alatt többnyire a vele szóba elegyedők is megnyugszanak, lassúbb ritmusra „kapcsolnak”. De nem csak ezért kedvelik közvetlen és távolabbi szomszédai. Ha meghibásodik valami a lakásban, csepeg a csap, kiég a villanykörte, rá mindig lehet számítani. Teljesen önzetlenül, kizárólag a segítségnyújtás öröméért tesz eleget a felkéréseknek, jelenléte így valóságos biztonságos szigetté vált a lakóközösség számára az évtizedek alatt. Egyedül azt nem vállalta el soha, hogy tömbházfelelős legyen.
– Sosem tartoztam a mások dolgai fölött döntést hozó, „megmondó” emberek közé – szögezte le egyik beszélgetésünk alkalmával. – Már gyermekként megtapasztalhattam, mivé alakíthat valakit a hatalom, ha a birtokába kerülve nem elég erős, hogy föléje emelkedjen. Egy közeli családtagom tanított meg erre a leckére, amikor egyszerű, vidéki tanítóból iskolaigazgatóvá léptették elő. Addig szelíd természetűnek ismertem, a megnőtt felelősséggel együtt azonban az énképe is hatalmasra duzzadt, és ezt büszkén mutogatta is fűnek-fának. Igaz, a testvéreimnek és nekem inkább csak a jobb öklét mutatta meg gyakran, a legkisebb csínytevés miatt is. Abba az ökölbe volt belerejtve az a fene nagy hatalom. Pedig, ha hiszi, ha nem, azelőtt sosem emelt ránk kezet. Ne értsen félre, nem azt bizonygatom itt magának, hogy egyáltalán nincs szükség vezéregyéniségekre, hiszen, mióta világ a világ, a hangyaboly is, az „emberboly” is velük együtt működőképes. Csakhogy én szeretném megkímélni magam az efféle „mulatság” esetleges káros mellékhatásaitól.
– Felnőttként is voltak ilyen tapasztalatai? – próbáltam még elidőzni a témánál, amit beszélgetőtársam már minden bizonnyal lezártnak tekintett.
– „Szelíd” szakmát választottam magamnak, így a hivatásom terén nem igazán volt részem hatalmi harcokban. Kertészmérnökként azokkal a teremtményekkel tölthettem a legtöbb időt, akik a színeikkel és az illatukkal „beszélnek”, sosincs köztük ellenségeskedés az első helyért. Most már jó pár éve nyugdíjas vagyok, de még mindig a rózsáim, tulipánjaim között érzem a legjobban magam. Egyedül akkor fut el velem a ló, ha kárt tesz bennük valaki. Volt egy idős asszony, aki sötétedés után előszeretettel nyesegette a virágaimat. Kilestem az ablakból, és egyszer kimentem hozzá, amikor „szüretelt”. Nagyon meglepődött, talán meg is ijedt tőlem, pedig nem bántottam, csak megkérdeztem, mi célból teszi tönkre a kertemet. Rögtön elsírta magát, és azt mondta, a temetőbe viszi a rózsát az urának. Megsajnáltam, és vágtam neki egy csokorravalót. Pár nap múlva aztán találkoztam vele a piacon, az én virágaimat árulta éppen. Persze tagadta, hogy tőlem származnának, de én pontosan tudom, mit neveltem annyi gonddal. Sosem bírtam a hazugságot, ha az utamba akad, dörgök, villámlok. Akkor sem voltam „finomabb”, de nem is jött többet az az asszony a virágaim közelébe.
Gergellyel korábban is sokszor beszélgettünk könyvekről, kulturális rendezvényekről, a személyesebb témákat viszont mintha szándékosan kerültük volna. Most sem mertem erőltetni ezt az irányt, csak azt kérdeztem meg tőle, hogy hogyan készül a húsvétra.
– Nagypénteken elutazom a nevelt lányomhoz, aki a Maros völgyében lakik a kisfiával, és húsvéthétfőn felmegyünk hármasban az Istenszékére. Évek óta szeretnénk megtenni ezt az utat, de először a medvejárás, aztán a járvány miatt halogatta a lányom, most azonban már ő is nagyon kívánkozik. Alig volt tízéves, amikor először vittük el erre a túrára a Megváltó feltámadásának ünnepén az édesanyjával, a volt feleségemmel. Akkoriban még jól működött a házasságunk, aztán egyik napról a másikra mindkettőnket faképnél hagyott az asszony. Úgy viseltem gondját a gyereknek az elkövetkező időkben, mintha mindig is a sajátom lett volna, és lélekben azzá is vált. A húsvéti hegyi kirándulások a közös rituálénkká váltak az évek során. Amikor aztán férjhez ment, majd édesanya lett, szüneteltettük a hagyományt. Sajnos nemrég az ő párkapcsolata is zátonyra futott, talán éppen ezért jött most el az ideje, hogy újra átéljük a magasba vezető út szépségét, ami számomra a tetőről megmutatkozó látványnál is többet ér.