Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-10-04 14:25:39
Olvasom, hogy Romániában jogi úton szeretnék szabályozni az utónévadás kereteit, vagyis azt, hogy az újszülöttek milyen nevet kaphassanak (és milyet ne).
A várandós édesanyának és a jövőbe büszkén tekintő édesapának kétségkívül egyik legmeghatóbb foglalatossága a majdan világra születő gyermek nevének megválasztása. Akár tudtukra adta az orvos – az echográfiai eljárás eredményét látva – a gyermek nemét, akár gondosan őrködve a kiderülés pillanata fölött, a szülők mindenképp szeretnék néven nevezni a gyermeküket. A névadás ősidők óta a személyessé válás kulcsmozzanata: akinek neve van, annak azonossága van. Akinek nevet adtak, azt elfogadták és eltéphetetlenül magukhoz ölelték. Bizonyos értelemben akár ki is sajátították – legalábbis akkor, ha a várt gyermeknek (aki egyszer majd önálló felnőtt lesz) olyan nevet választanak, amely csupán a szülők ambícióját tükrözi, olyan nevet, amely „képükre és hasonlatosságukra” – vagyis korhoz kötött ízlésükhöz igazítva – kíséri végig letörölhetetlenül gyermekük életét.
A történelem – már jócskán a kereszténység századaiban – az utó- vagy keresztnévadás különféle szokásrendjeit, divatjait termelte ki. A 18–19. században például lábra kapott a historizmus, amely magyar földön (természetesen) a kereszténység előtt időszakra kacsintott vissza, így jelentek meg a Csabák, Attilák, Ünigék. De a szépírók is kitettek magukért: a költelmi nevek talán még inkább benyomultak a névadási szokásvilágba. Vörösmarty Csongor és Tündéje, Jókai Tímeája és Noémije (Az arany ember című regényéből) apukák és anyukák tízezreire hatott ihletőleg. A historizmus hullámai persze – ahogy már a hullámoknál szokás – újból és újból feltornyosulnak, hogy a magyar tősgyökeresség, eredetiség érzését/késztetését próbálják erősíteni a névadó szülőkben. De nem hallgathatunk a névadási biblicizmusról sem, arról az irányzatról, amelynek szimpatizánsai olykor hivalkodó, egzotikumukkal tüntető – nem ritkán valamely egyházi közösséghez való tartozásról tanúságot tevő – bibliai neveket adnak ivadékaiknak. Ezzel párhuzamosan viszont a 20. század végéhez közeledve felütötte fejét a keresztnévadási internacionalizmus is. Különösen Magyarországon – de persze Erdélyben is – túlcsorduló bőséggel jegyezték be a Patri(c)kokat, Vivieneket, Barbarákat, Gordonokat, Krisztofereket. S az egymással vetekedő névadási divathullámzásnak nyilván semmi sem szab határt.
Hiszen szabadságjogok korát éljük. A demokrácia, amelyről akár mint a többség diktatúrájáról, akár mint a „mindenki azt tesz, amit akar” anarchikus rendszeréről emlékeznek meg, a gyülekezési, nyelvhasználati, gondolatközlési, választási stb. szabadságjogok mellett nyilván zászlajára tűzi azt is, hogy mindenki olyan nevet adhat utódainak, amilyet ízlése sugall. Az utónévadási „szabadosság” csúcsteljesítményeire tájainkon a romák/cigányok körében dívó gyakorlatot idézik kirívó példaként (mondjuk a Dallas „fénykorából” a Mocsel Bobi, Lakatos Pamela stb. esetét). A magyar népesség körében manapság inkább a névadási „ős-magyarkodás” jelenségei figyelhetők meg tendenciaként.
Úgy tűnik – ha a hír igaz –: Romániában is lesz egyfajta „Ladó” (Ladó János neve a magyarországi utónévadási normakönyv „védjegye” – ez az újból és újból revideált könyv a választható keresztnevek tára; de gyakorlatilag ez a normakönyv is csak hellyel-közzel mérvadó a parttalan szülői fantázia sodrásában). Nagy kérdés – és csak találgatni lehet –, hogy ha országunkban is utónév-normatizálást óhajtanak bevezetni, annak milyen következményei lesznek, lehetnek magyarjaink névadási szokásaira.