Nyilka „legendárium”

Igen, még most, negyven évvel Nyilka Róbert korai távozása után is különleges történetek keringenek róla a városban.

Igen, még most, negyven évvel Nyilka Róbert korai távozása után is különleges történetek keringenek róla a városban. Egykorvolt barátok, ismerősök, azok ismerősei mesélnek kivételes tehetségéről, tudásáról, festői érzékenységéről, rendkívüli alkotói termékenységéről, idézik fel meghitt beszélgetéseken hányatott sorsát, meghurcoltatását, önemésztő életmódját, halála ellentmondásos körülményeit, és amint az lenni szokott, ki-ki hozzátesz valamit a sztorihoz, így gazdagítva, színesítve ezt a szájról szájra terjedő, sajátos legendáriumot is, amelyhez hasonlókból Marosvásárhelyen akár egy nemhivatalos, de jellegzetes, mítoszteremtő várostörténet is kirajzolható. Ebben az is kidomborodna, hogy ezen a számunkra oly fontos Maros menti településen a századok során mindegyre feltűntek olyan nagyra hivatott talentumok, akiknek csak igen rövid földi pályafutás adatott, ígéretes életművük váratlan haláluk miatt torzóban maradt. Nyilka ilyen jeles elődei közül elég két nevet említenünk, a legismertebbeket, a Dósa Gézáét /1846-1871/ és a Vida Árpádét /1884-1915/, de más, későbbi példákkal is igazolhatnánk, hogy – ki tudja miért – ez a jelenség is egyfajta helyi sajátosság. Előbbi 25 esztendőt ért meg, utóbbi 31-et. Nyilka Róbert negyvenet, ő valamivel többet alkothatott. De Dósa és Vida Budapesten, Bécsben, Münchenben illetve Párizsban teljesíthette ki művészeti tanulmányait, Nyilka viszont csak két évet járhatott a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, a Sztálin halála körüli zavaros időkben távolította el onnan a hatalmi gépezet, és festészetét is akkor bontakoztathatta ki, amikor a diktatúra a leginkább rátelepedett az alkotókra. Rajzolóként tudott elhelyezkedni és biztosítani egzisztenciáját a vásárhelyi egészségügyi adminisztráció lélekőrlő berkeiben. Festőként azonban járta a maga útját, ontotta a képeket, amelyekből Vásárhely családi otthonaiba is nagyon sok került és a nagyvilágba is számtalan szerteszóródott.

A közönség szerette ezeket a többségükben derűs, szép, sárgás, narancsos, vöröses, barnás színvilágú, első pillantásra felismerhető nyilkai festményeket. Kedvelte hangulatos, békés, harmonikus tájait, emberalakú, göcsörtös, öreg fáit, vonzó, középkori városképeinek látványos architektúráját, a szabad térre, levegőre áhítozó, zsúfolt házhátsókat, portréi, önarcképei karakterességét, ecsetvonásai könnyedségét, gyakori játékosságát. Csak találgathatjuk, hogyan alakult volna ez az életmű, ha az 1972-től eltelt négy évtizedben is itt lett volna köztünk, hiszen amint költő barátja és munkásságának leghűségesebb krónikása, Szőcs Kálmán nemegyszer hangsúlyozta, Nyilka Róbertben eleven megújulási igény dolgozott. A bizonyosság azonban az maradt, amit itt és most fellelhető hagyatéka mutat fel ezen a mostani kamara-jellegű, évfordulós kiállításon is, amelyet mindenekelőtt a művész családjának, hozzátartozóinak köszönhetünk, és nyilván azoknak, akik e tárlat létrejötte érdekében pár hétig hajlandóak nélkülözni féltve őrzött Nyilka-képüket. A festő 80 éves lenne, a költő, aki többször is méltatóan írt róla, majd halála első évfordulóján meg is emlékezett Nyilka Róbertről, noha akkoriban az ilyesmi egyáltalán nem volt a hatalom ínyére, a napokban töltötte volna a hetvenet. Úgy érezhetjük, e kiállítás jóvoltából most mindketten újra itt vannak velünk.