Olosz Lajos időszerűsége
Olosz Lajos 1891. augusztus 23-án Ágyán született. 1977. április 26-án Marosvásárhelyen halt meg. Köröskisjenőben temették el, ott, ahol az impériumváltozás után élt.
Olosz Lajos 1891. augusztus 23-án Ágyán született. 1977. április 26-án Marosvásárhelyen halt meg. Köröskisjenőben temették el, ott, ahol az impériumváltozás után élt. Az Írószövetség nevében Dávid Gyula búcsúztatta. Születésének 100. évfordulóján emléktábla került a szülőház falára, Deák Árpád emlékplakettje. Az idén ünnepeljük születésének 120. évfordulóját.
Ha élne, tudom sose fogynánk ki a szóból, érvekből – elvekből. Erdélyi magyar költő volt, européer. A jogfilozófus Moór Gyula szerint tehetséges (jog)filozófus. Királygyűrűs jog- és államtudományi doktor.
Környezete felnézett rá, mert atléta, vadász és vívó, és kiváló, egyszóval valódi úriember volt. Uomo universale. Ha ma az európai házba lépünk, balkáni portól ékes saruinkon kívül le kell még vetnünk rossz szokásainkat is, okvetlenül. A teljesség igénye nélkül bűn a témához közelíteni. Olosszal szembeni tartozásaink, ilyen vonatkozásban, az idő múlásával arányosan gyarapodnak. Igaz, tankönyvekben, lexikonokban már hozzáférhetők életrajzi adatai, kitűnő tanulmányok (Molter Károly, Reményik Sándor, Szemlér Ferenc, Ilyés Gyula, Izsák József) méltatják költészetének értékeit, eredetiségét, modernségét. Másrészt, alig ismerjük az alkotót, az embert, a jogfilozófust, politikust, az egyházmegyei főgondnokot. Barátait (Czárán János, Wrbibsky Leopold, Bíró Kis Mihály, Bottyán Pál), legalább azokat, akikhez levelet írt, vagy akikről verset, vagy ellenségeit, akik lágerbe juttatják, megvonják nyugdíját, lehetetlenné teszik életét. Alig ismerjük flörtjeit, szerelmeit. Espersit Máriával (Caca) vált is néhány levelet, két találkozás között (lánytestvére, Gizella a kapcsolatteremtő). Az Olosz-hagyatékban található két gyönyörű, fiatalkori Caca-fénykép 1927-ből. Juhász Gyula leírásával összevetve, ugyanaz a felvétel, amelyik édesapja asztalán állt. Onnan, a belső körből nagyon hiányzik két név, az Olosz Gizelláé, és a Balázs Zsuzsannáé. Idevágóan nem feledhetem a legféltettebb Olosz unoka (félig még gyermek) feddő tekintetét, sem Olosz Egon professzor meleghangú visszaemlékezéseit, kedves történeteit a centenáriumi ünnepségeken. Adósak vagyunk, a költő-gondolkodó (ahogy Kemény János nevezte) vívódásainak megismertetésével (pl. 1922 januárjában Amerikába készül).
Kiterjedt levelezésének közreadásával. A levelek tanúsága szerint legalább is megkérdőjelezhetők a magánosságáról, elszigeteltségéről, elhallgatásáról szóló írások tucatjai. Egyébbként mind a mai napig sarkalatos kérdése az Olosz-kutatásnak, miért hallgatott el a költő a harmincas években?
(Alkati érzékenységem, az álmodott és igényelt világkép, és a tudatomra záporozó nap-nap melletti, medúza arcú valóságok között tátongó szörnyű szakadék taszított el a Megbántam torz mosolyomat, a Várfokán, a Néma kürt, a Sivatag felé, a Barlanghomály, a Beomló tárnában, és a többi sötét tónusú versekből álló ciklushoz. Én ezeket a verseket nem csak megírtam, de a valóságban is átéltem. Ezt a fokozódó feszültséget elpusztulás nélkül már tovább emelni nem lehetett, nem pusztultam el, elhallgattam).
A kérdést vallomásában csupán részben válaszolta meg a költő. A teljes választ, s annak további részleteit az életmű egészében kell keresnünk, nemcsak kerek évfordulókkor. Ugyanis költőként való elhallgatása korántsem olyan egyértelmű, ahogy az a köztudatban él. Mivel, verset is írt még, 1936-ban (Feloldozás), 1939-ben (Eltűnt barát nyomában), 1944-ben (Téli körkép a halmágyi hágóról nézve, Kórházi álom) és 1952. január 12-én (Vallomás). Ezek a versek megmaradtak, később megjelentek. A Kórházi álom születésének 85. évfordulóján az Igaz Szóban (1976/8. szám), a Vallomás című átírva más címmel (Az utolsó szó jogán) halála után. A Hétben (1977/18. szám). Ez summázó, verses önéletrajz. Megrázó kordokumentum a hozzá tartozó Epilógussal (Vallomás című régebbi versemhez) Hasonlók, „mert azok nagyon Polizeiwidrigek voltak”, ki tudja hány tűnt el házkutatáskor, frontátvonuláskor. Jellemző példa erre 1944 ősze, amikor a költőt túszként elhurcolták, a család pedig elmenekült. Hetekig egyetlen feltűnő helyen kiakasztott román tiszti egyenruha védi a házat. Olosz Iván egyik hivatásos tiszt barátja menti így a menthetőt. Jó párat elégetett legszigorúbb kritikusuk, a költő, mint zsengéket. Reményik olvasta ezeket a kísérleteket, s azt bizonygatta, hogy biz ezek versek. (Én adtam is a véleményére. Ellenben az addig írottakat elégettem. Később megtudtam, hogy ő már korábban lemásolta). Talán egyszer előkerülnek a Reményik-hagyatékból. Talán egyszer levelet hoz a posta Budapestről, Imre György dr. szemész főorvostól, Imre Kálmánné (szül. Reményik) fiától. Az Olosz-versek értékét, időtállóságát, illetve időszerűségét bizonyítandó.
