Bár az utóbbi időben is sajtónyilvánosságot kapott egy-egy öngyilkossági eset, mégis úgy tűnik, mintha nyugvópontra jutott volna megyénkben a rendszerváltást követő években látványosan megszaporodó önagresszió.
Bár az utóbbi időben is sajtónyilvánosságot kapott egy-egy öngyilkossági eset, mégis úgy tűnik, mintha nyugvópontra jutott volna megyénkben a rendszerváltást követő években látványosan megszaporodó önagresszió. Emiatt kerülgettem a témát, bár tanulságos és érdekes volt a Marosvásárhelyen előadást tartó dr. Fekete Sándor pécsi egyetemi tanárral folytatott beszélgetés az öngyilkosságról, annak kultúrtörténeti előzményeiről, okairól és a megelőzés lehetőségeiről.
Aztán úgy hozta a sors, hogy nemrégiben a sürgősségi osztályon töltött órák alatt a magam bajáról megfeledkezve végig kellett néznem, ahogy egy doboz nyugtatót lenyelt középiskolás lánynak kimossák a gyomrát. Ha sorstársai látták volna azt a kínos két-három órát, amíg a nyelőcsövében lenyomott szondán keresztül kiszívták a gyomortartalmat, legsúlyosabb szerelemi bánatukban is jobban meggondolnák, hogy maréknyi nyugtatatóval kíséreljék meg az örök vigasztalódást.
Világviszonylatban évente egymillió, Európában 150.000-re tehető az öngyilkosságok száma. Romániában tizenegy évvel a rendszerváltás után tetőzött, a magyar többségű megyékkel az élen. A 2000-ben jegyzett évi 3.967 esetről fokozatosan csökkent a 2016-ban történt 2.459 esetig. A nemeket illetően 82 százalékuk férfi és 18 százalékuk nő volt. A romániai öngyilkosok háromnegyede akasztással vet véget életének, hét százalékuk vízbe ugrik, hat százalékuk megmérgezi magát és ugyanannyian magas épületekről ugranak le – olvasható a Mina Minovici Országos Igazságügyi Orvostani Intézet honlapján közzétett jelentésben.
Magyarországon évente 2.000 –2.500 között van az öngyilkosságok száma, az öngyilkossági kísérleteké ennek a tízszeresére tehető. A csúcsot az 1980-as években érték el. Ez indokolta a Pécsi Orvostudományi Egyetemen 1978-ban végzett dr. Fekete Sándor döntését, aki a neurológia mellett a pszichiátria, a pszichoterápia, az addiktológia szakorvosa, kiképző oktatója, és jelenleg a pécsi Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika igazgatói tisztségét tölti be. Klinikai tanszékvezetőként több nyelven oktat, aktív szerepet tölt be a tudományos diákköri és a doktori iskolai rendszerben, a fiatal szakorvosok képzésében, jelentős kutatómunkát végez, és igazságügyi orvosszakértőként is dolgozik. Bel- és külföldi szakmai tevékenysége kapcsán a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja lett.
Érdeklődésemre elmondta, hogy református lelkész nagyapjának a példáját követve, a szociális problémák iránti családi érzékenység, valamint a serdülőkorában olvasott nagy orosz szerzők hatására választotta az ideggyógyászatot. A pontosságot, lokalizáltságot, manualitást az agy különböző funkcióinak a vizsgálatát jelentő hétéves neurológusi tevékenységére épült rá a pszichiátria, pszichoterápia, addiktológia, amelyekből sorra szakvizsgát tett. Ezen belül az öngyilkosság rejtélye iránti érdeklődve kapcsolódott be a témával foglalkozó programokba. A későbbiekben külföldi ösztöndíjak elnyerésével Németországban, Kanadában és az Egyesült Államokban bővítette ismereteit, kutatta a szuicidológiát és más pszichiátriai kórképeket. A felesége családorvos, így bevallása szerint folytonosan szembesülhet ezen a módon is a szakma realitásaival.
– Indulásként megkérem, kezdjük az öngyilkosság kultúrantropológiai vonatkozásaival!
– A klasszikus kijelentés szerint az önpusztító és a pusztító viselkedés egyidős az emberiség történetével. Gondoljunk Káin és Ábel bibliai történetére, Saul király depressziójára, aki kardjába dőlt az elvesztett csata után. A függőségekről is olvashatunk, például az első részegségről, de az első zeneterápiáról is (a Dávid király hárfajátékáról szóló részletben). Az ősi szövegekben jó néhány öngyilkosságot is leírnak, de érdekes módon ezeket a történeteket a Biblia nem kommentálja különösképpen.
A Krisztus utáni időszakban, a keresztény középkorban valóságos öngyilkossági járványok voltak, helyenként abból a meggyőződésből, hogy ily módon hamarabb lehet a mennybe kerülni. Mivel ezzel a katolikus egyház nem értett egyet, a legnagyobb bűnnek minősítettek.
– Antropológiai feltárások szerint évszázadok óta a temetők szélében vagy azon kívül temették el a feltételezett öngyilkosokat. Milyen meggondolásból tagadta meg a katolikus egyház, hogy egyházi szertartás szerint temessék el azokat, akik önkezűleg vetnek véget életüknek?
– A korai egyházatyák fogalmazták meg, hogy az életünk nem saját tulajdonunk, hanem a Teremtőé, így a legnagyobb bűn az élet elvétele, ezért utasítják el, hogy öngyilkosokat temessenek. Ez a felfogás a liberálisabb, megengedőbb protestantizmus megjelenésével változott. A többségében katolikusok lakta helységekben ma is alacsonyabbak az öngyilkossági arányszámok, protestáns területeken viszont magasabbak.
– A jelenséget évek óta kutatva sikerült-e megfejtést találni arra, hogy Magyarországon és általában a magyarság körében az átlagosnál miért gyakoribb?
– Örök kérdés és vita tárgya. Az 1800-as évek végén kialakított megbízható statisztikai rendszer szerint a múlt század elején még nem volt annyira magas az öngyilkosságok száma. Ez a későbbiekben, a háborús időszakok kivételével két-három hullámban emelkedett az 1980-as évekig. Azóta mintegy a felére csökkent, de még mindig a világ élvonalában vagyunk, mert manapság máshol is kevesebben lesznek öngyilkosok. Jelenleg úgy tűnik, hogy Dél-Korea és Japán vette át a vezetést, de mi is követjük őket a finnek és a balti országok lakói mellett. Csíkszeredai igazságügyi orvos kollégám elmondta, hogy abban a régióban is gyakran hívják öngyilkosokat boncolni.
Dél-koreai diákom szerint, aki ebből a témából írta az államvizsga-dolgozatát, az állásért, pozícióért folytatott egymás közötti gyilkos teljesítményverseny sodorja vesztükbe a helybélieket. Kultúrantropológiai szempontból elmondhatjuk, hogy az öngyilkosság a világ összes népénél jelen van, tehát a legkisebb csendes-óceáni elkülönülő szigeten is, ezért eléggé humán jelenségnek látszik. Sok minden befolyásolja: nyilván az adott kultúra, a szociális tényezők, mint például a munkanélküliség, ami áttételesen sok következménnyel járhat. Pszichológiailag a nagy lélektani veszteségek miatt és idős emberek körében magasabb a befejezett öngyilkosságok száma. Nyilván az ő esetükben is beszélhetünk veszteségekről, hiszen nyugdíjas korában az átlagember kevés pénzből él, betegségek kínozzák, s ha úgy érzi, hogy nincs már sok hátra, a céltalanság, reménytelenség, a depresszió vesz erőt rajta.
– Hogyan segíthet a pszichiáter, aki a páciens életkörülményeit nem tudja megváltoztatni?
– Öngyilkossági kísérlet után kerülnek be klinikánkra idős, 80 év fölötti emberek is, és fontos, hogy tudjunk mondani valamit, amiért érdemes élni. Minden életkorban van valamilyen kapaszkodó, az időseknél a spirituális dimenzió, a hit, az odatartozás a családhoz, annak hiányában egy csoporthoz. Az első beszélgetés a kulcs, a krízisinterjú, mert a beszűkült tudatállapotban levő öngyilkost ki kell valahogy nyitni. Nagyon sokat számít, ha ilyenkor van egy odafigyelő krízisterapeuta vagy pszichológus, aki meghallgatja a pácienst empátiával, megértéssel, elfogadóan, nem elítélően, hitelesen viselkedve. Sokszor életében először hallgatják meg úgy, hogy egy órán át valóban csak ráfigyelnek, ami nagyon sokat tud jelenteni. Ha jó az orvos, a terapeuta, a páciensnek a krízis természetéből adódóan néhány alkalom elég arra, hogy a „gödörből” kijöjjön, és folytathassa az életét.
– A világon máshol is vannak nagyon nehéz körülmények, és az ott élők mégsem az öngyilkosság felé fordulnak. Amikor nagy nehézségekkel kerül szembe az ember, elsősorban azok leküzdésére összpontosít, és nem az önpusztításra gondol. Vagy embere válogatja?
– Ezek a külső tényezők, amelyekről szociológusok, történészek, filozófusok írtak, de nyilván van ennek a jelenségnek lélektana vagy akár biológiája is. Genetikai vizsgálatokat is végeztek, meg epigenetikait is, amelyek azt bizonyítják, hogy vannak érzékenyített emberek, akik labilisabbak, nehezebben tudnak megküzdeni ugyanazokkal a külső problémákkal.
– A professzor úr a genetikát említette, ismerek olyan családot, amelynek több tagja vetett önkezével véget az életének. Öröklődhet-e az öngyilkosságra való hajlam?
– A családi halmozódásnak lehet genetikai háttere, de nincs a génekbe kódolva, hogy valaki öngyilkos lesz. Ugyanakkor a családban nevelődünk, és azok a megoldási módok, amelyeket megtanulunk, hatnak ránk. Azt mondjuk, hogy egy kisgyerek azonosul a szüleivel, esetleg „ellenazonosul” velük. Ha alkoholizált a szülő, megtörténhet, hogy a gyermek egy kortyot sem fog inni, vagy más esetben ő is alkoholfüggő lesz. Az öngyilkosság legerősebb kockázati tényezői a mentális zavarok, a kezeletlen depresszió, az alkohol, a függőség, de ha van segítség a természetes közegből vagy szakembertől, ezeken is túl lehet jutni, mert semmi sem determinált.
– A fiataloknál maradva, úgy tűnik, hogy a figyelemfelkeltő céllal elkövetett öngyilkossági kísérletek a gyakoribbak.
– Ez a cry for help (segítségkérés), amivel az egyén szinte tudattalanul jelzi, hogy vele baj van, és szeretné, hogy ezt észrevegyék, és segítsenek. A másik a cry of pain (fájdalomkiáltás), amikor úgy halmozódnak fel az egyre elviselhetetlenebb lelki fájdalmak, hogy az öngyilkossági kísérlet irányába viszik az egyént. Ezeknél a fiataloknál a kísérletek száma magas, idősebbeknél meg felszökik a befejezett szuicídumok gyakorisága. A németek ezt magyar mintának, „ungarische” Musternek nevezik, ami az ő időseikre kevésbé jellemző. Ugyanakkor felveti a kérdést: vajon mi hogyan bánunk az öregjeinkkel?
– A közgondolkodás szerint nagy lelkierő kell a tetthez; vagy abban az állapotban ez már nem számít?
– A különböző társadalmak, kultúrák másképpen gondolkodnak, az Egyesült Államokban azt mondják, hogy gyávaság. Aki önként feladja, az egy vesztes, lúzer, gyáva, legfeljebb durva mentális betegség lehet tettének az oka. Ahogy keletre megyünk, jobban elfogadják mint megoldási módot, gondoljunk a japán harakirire (a szamurájok hasmetszéssel történő öngyilkossági módja), vagy a kamikázéra (japán pilóták öngyilkossága). Ha vesztes lettél, vagy becstelenséget követtél el, kötelességed levonni a konzekvenciát. A magyar gondolkodásmód kicsit mintha a kettő között lenne. Betegséget, pillanatnyi elmezavart szoktak emlegetni, de közben az is benne van, hogy választható. A legnagyobb magyar, Széchenyi István naplóját végigolvasva kiderül, hányszor volt depressziós, hányszor kísérelt meg öngyilkosságot, és feltételezhetően az volt halálának az oka is. Vagy Teleki Pál miniszterelnök a búcsúlevelével, akinek tettét nem minősítik gyávaságnak. Említhetjük József Attilát vagy Latinovits Zoltánt is.
– Sokat cikkeztek arról, hogy Latinovits szándékosan tette-e vagy baleset volt. Akik nem ismerték közelről, nehéz volt elhinniük, hogy a legsikeresebb magyar színész csak úgy odaáll a vonat elé. Tisztázódott-e pontosan, hogy miért tette?
– Nyilván volt benne egyfajta nagyon nagy mentális elbizonytalanodás, szélsőséges hangulatingadozás, ami alapján a kínzó érzelmi állapottal járó borderline, bipoláris személyiségszerkezetbe vagy nárcisztikusba lehetne besorolni, de mindezt utólag nehéz pontosan megmondani. Ha egy öngyilkosságról úgy tűnik, hogy nem volt előzménye, akkor nagy csodálkozást és döbbenetet vált ki. Ilyenkor minden dokumentációt be kell gyűjteni, hogy következtetni lehessen: mi történhetett? Általában nem villámcsapásként következik be. Egy folyamat, amit észre kellene venni, mert az elkövetők szoktak jeleket küldeni a családnak, a családorvosnak. Ezek felismerése napokkal, hetekkel a tett elkövetése előtt életmentő fontosságú lehet.
– A kísérletezők hány százaléka próbálkozik újra?
– Sokan. A krízisterápián kívül nagyon sok függ a kapcsolatoktól, a beszélgetésektől. Tudhat róla, hogy van S.O.S. telefonszolgálat, amelyen segítséget kérhet. Ennek ellenére a szakirodalom szerint legalább a negyedük ismétel. És aki sokat ismétel, az előbb-utóbb be is fejezi. Ezért volna szerepe egyfajta megelőző, odafigyelő programnak, amiből sok van a világban. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) által kitűzött célok között szerepel, hogy az öngyilkossági kísérletek csökkentése érdekében jobban kellene kezelni a mentális zavarokat, – depressziókat, bipoláris zavarokat, függőségeket, alkoholizmust – mint súlyos rizikótényezőket. Vagy például a borderline, határeseti személyiségzavart, aminek mondhatni tünete az állandó agresszió, önagresszió. A népegészségügynek is volnának olyan lehetőségei, hogy a nagyon veszélyes szereket kivonják a forgalomból. Amerikában nagy harcok folynak a fegyvertartási engedélyekről, talán nem csak az öngyilkosságok magas arányszáma, hanem a szörnyű iskolai ámokfutások miatt is.
– Elképesztően felháborító, miért teszik?
– Leegyszerűsítve azt mondják, hogy nagyon könnyű fegyverhez jutni, mivel az amerikai alkotmány biztosítja az önvédelmet célzó fegyvertartási jogot. Az igazságot kevésbé fogalmazzák meg. A társaik, tanáraik és gyakran a saját életüket kioltó diákoknál is megtalálható egy diszfóriás (nyugtalan, szorongó), elkeseredett és talán nem észrevett, nem jól kezelt borderline személyiségzavar, vagy egy agitált depresszív állapot. Amit nyilván észre kellene venni, és részben jó gyógyszerrel, jó támogató kapcsolattal segíteni. Végképp nem segít, ha adnak neki valamilyen tablettát, és hagyják, hogy menjen, ami inkább fokozza az elkeseredett állapotot. Ha egy közösség figyel a tagjaira, jobban feltűnik a furcsa, az eltérő, a nagyon agresszív vagy elkeseredett magatartás. Ha maradnak perememberek, akikkel nem törődik a közösség, akkor több esély van rá, hogy elvadult állapotba kerüljenek.
– A mentális zavarok között említette a depressziót, amit ha nem kezelnek, köztudottan az öngyilkosság egyik fő okát jelenti. Gyakoriságát illetően Magyarország továbbra is a „világelsők” között van-e?
– A klinikai pszichopatológiai depressziós eseteknek megvannak a nagyon kemény tünetei, a teljes félrevonultság és a hozzá társuló különféle zavarok. Számuk nem csökken olyan könnyen, merthogy van egy komoly biológiai ok, és a külső nehézségek is hatnak rá. Elvileg ma jobbak a kezelési lehetőségeink.
– Sok új gyógyszer van, ezek beváltak?
– Sokan támadják az antidepresszívumokat, de a tapasztalat szerint egy jó kombinációban alkalmazott antidepresszívum általában jó szorongást/depressziót oldó szer. De mindez egy emberi, terápiás kapcsolatban zajlik. Ami nem feltétlenül egy klasszikus pszichoanalízis, (kinek van arra ideje, meg pénze?), de bízni lehet a segítőben, és akkor jó esély van rá, hogy ki lehessen lábalni a depresszióból, a szorongásos betegségből. Akár függőségekből is, amelyekben az önsegítő csoportoknak van erős szerepe. Ha a depressziós állapothoz esetleg egy öngyilkossági kísérlet is társul, annak a krízis része viszonylag gyorsan oldható. A gyógyszereknek is kell két-három hét, amíg hatni kezdenek. Közben a feszültséget, a szorongást relaxációs módszerekkel és egyéb terápiás lehetőségekkel lehet csökkenteni, de mivel a terápiák is időigényesek, egy igazi kemény klinikai depresszióból hónapok alatt kerül ki a beteg. A nagyon kemény személyiségzavarokat, mint például a borderline, ami egy személyiségfaktorokkal is járó, életvezetést befolyásoló tünetegyüttes, hosszú idő alatt lehet annyira korrigálni, hogy legalább a környezet számára elviselhető legyen a beteg.
– A skizofrén betegeknél mennyire gyakori az önpusztítás?
– Körülbelül tíz százalék a befejezett öngyilkosságok száma, ahogy a nagyon kemény depresszióknál is eléri az öt-tíz százalékot. Ma a skizofrénjeinket is jobban tudjuk kezelni, mert egyre jobb gyógyszereink vannak. Segít a kapcsolati aspektus is, ha baj van, szólnak. Ma már nem olyan rossz a prognózis a súlyos bajoknál sem, mint ahogy azt korábban gondoltuk.
– Olvastam, hogy gazdag kutatómunka folyik az ön által vezetett klinikán. Miről beszélne szívesen?
– Nagyon érdekesnek tartom a zenét. Szeretem, sokat hallgatom, magam is zenélek, csellózok, ami hihetetlenül pihentet, megnyugtat. Ezzel szemben a kutatások szerint a heavy metal meg a nagyon durva zenék bizonyos fiatalkori csoportokat éppenséggel „belenyomhatnak” az alkoholba, drogba és akár az öngyilkosságba is. Folytak ezzel kapcsolatosan amerikai perek. Mások azt állítják, hogy a heavy metal koncertek inkább „elviszik” a durva agressziót, mintsem fokoznák. Ez is bizonytalan. A depressziós protokollok részét képezi a játék, a fizikai aktivitás, a sport, ami mentálhigiénés erősítő, segítő, és nagyon fontosak a családi aktivitások. Érdekes az internet szerepe. A depresszió, öngyilkosság kapcsán léteznek az interneten támogató és közös önsegítő csoportok. De vannak károsító weboldalak, melyek módszereket ajánlanak, szinte belerángatnak bizonyos rossz helyzetekbe. Bár a függőségek kapcsán inkább az alkoholról meg a drogról szoktunk beszélni, az internet új típusú függőség forrása. Ugyanakkor a sajtónak is nagy szerepe van abban, ahogyan a sztárok, hírességek öngyilkosságát kezeli, amivel segíteni tud, de ártani is nagyon sokat.
– Egyes román televízióadók ilyen szempontból nagyon kártékonyak, valósággal lecsapnak a témára, ha egy híresség öngyilkos lesz. Szinte hisztérikusan próbálnak felkutatni minden adatot, hogy szenzációhajhász módon borzolják a kedélyeket.
– Ez egy izgalmas téma, és egyre több országban készülnek irányelvek, hogy mit hogyan lehet vagy hogyan nem szabad közvetíteni. Bár az irányelv nem protokoll, pert lehet indítani olyan helyzetekben, amikor igazolható, hogy a jó ízlés határain túl reklámként használtak személyes dolgokat. Évekkel ezelőtt mi is végeztünk egy három-négy éves kutatást az első magyar szépségkirálynő öngyilkosságát követő jelenségről. Miután ez egy ritka történet volt, az egész országból össze tudtuk gyűjteni az adatokat, és igazolódott egy hasonló módszerű, érzékeny fiatal lányok között végigfutó utánzási hullám. Ők is bajban lévén, a híresség által kínált megoldást követték. Ebben van nagy szava az internetnek meg a médiának.
– Beszélt a professzor úr az internetfüggőségről, ami egyre nagyobb méreteket ölt, szinte már félelmetes, ahogy mind többen átlépnek a virtuális valóságba.
– Sok vizsgálat meg cikk születik erről, és nem is az eltöltött órák mennyisége, talán az számít, hogy aki kizárólag virtuálisan kezd el élni, a valóságban létező kapcsolatait teljesen elhanyagolja, és ezáltal kiszolgáltatottá válik. Ha eltiltják, ugyanolyan tünetei lesznek, mint az alkohol vagy a drog megvonásakor. A jelenség nagymértékben érinti a fiatal, úgynevezett Y meg Z generációk tagjait, akik beleszülettek a számítógépes világba, és csak akkor lehetne különböző pozitív „ellenakciókkal” az internetes játékoktól elcsábítani őket, ha jól működik a család.
– Megkérem, mondjon néhány szót a pécsi Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikáról, amelyet vezet.
– Pécs város és környékének körülbelül 300.000 lakosát látja el korszerű körülmények között. A függőségek (alkohol, drog), depressziós állapotok, krízisek, pszichózisok, a személyiségzavar, valamint az időskori mentális állapotok képezik a fő ellátási területeket. A gyógyszeres kezelések mellett a pszichoterápiák, szocioterápiák és egyéb korszerű ellátási formák szolgálják a betegek gyógyítását. A fekvőbeteg-ellátást a klinika járóbetegrészlegén az általános pszichiátriai ambulancia mellett pszichoterápiás, szorongás-depressziós, pszichózis és gerontopszichiátriai szakambulanciák egészítik ki.
– Elegendő-e a személyzet?
– A klinikánkról kevésbé mentek el, így húszan vagyunk, köztük tíz szakorvos, akik többségükben igen tapasztalt doktorok, több szakvizsgával a korszerű gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia különböző ágaiban. Tevékenységüket klinikai pszichológusok, szociális munkások, felsőfokú végzettséggel rendelkező ápolók segítik. A gyógyító munka mellett a klinika munkatársai jelentős kutatási, oktatási (magyar, angol, német nyelven) és oktatásfejlesztési, valamint szakmai közéleti tevékenységet fejtenek ki.
– A pszichiáter munkája közismerten megterhelő, lelkileg különösen, a professzor úr hogyan lazít a már említett zenén kívül?
– Mozgással. Nagyon szeretek a kutyámmal futni az erdőben. Ebben a szakmában nehéz elválasztani a professzionális és a magánéletet. Napközben az ember magára veszi a sok beteg ember gondját, baját. A futás jobban feloldja a feszültséget, mint pl. az alkohol, és helyreállítja az ember lelki egyensúlyát. Marosvásárhelyre is magammal hoztam a futófelszerelést, de időhiány miatt nem jutottam el a Somostetőre.