Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mikor szerdán elutaztam a városból, az ablakommal szembeni fákon – sokszor megénekeltem őket prózában, remélem, nem sértődtek fel, nem akarnak a polgármesterek gyöngyének fejszéje alá hajlani önként és susogva – szóval a költészetet arrább tolva, azt láttam, hogy a fákon a lombozat tömör egységbe összekovácsolódva állott az ágakon és ághegyen. Mint az erkápé idején népünk egysége, oly megbonthatatlannak tetszett. (A hatalomnak ez nagyon tetszett. Népünknek kevésbé.) Bár ezt ma már nem szabad kápénak venni. Mert a kápó tartotta össze. Kápé valamivel kevesebb volt kéznél.
Szóval, amikor vasárnap hazajöttem, a fákon a lombok már sehol sem voltak, szétszóródtak, elszéledtek, mint egy bukott párt politikusai. Van azért természetesen különbség az anyatermészet és az emberi politika természetrajza között: a bukott párt emberei bármerre szélednek, a parlament varázsa nem hagyja őket kilépni a politika vonzáskörzetéből, sem a hatalom, sem a megszerezhető pénzek ígérete. Átülnek egy másik pártba, mely sikerekben és korrupcióban okosabban fürdik. Ez az, amit a levelek nem tehetnek meg.
Hová is ülnének át a fák parlamentjében, ha a levelek is hasonlóképpen szerveznék meg közéletüket? Legfeljebb autók szélvédőjére tapadhatnának, vagy ablakpárkányokon, erkélyek mellvédjén kötnének ki, a házak tetejére, törött cserépre, agyonfoltozott, rosszul szigetelt tetőre hullanának, vagy a sárgult gyepre pöröghetnének alá. Más milliom levél közé keverednének, és a vastag avarszőnyeg tömegében várhatnák a vak véletlent, a szerencsét, amíg jön egy szenvedélyes színeslevél-gyűjtő, emez kiemeli az arc nélküli tömeges tipródásból, jönne egy jó tanuló, akinek a tanító néni szava parancs, és gyűjtene a legközelebbi kézimunkaórára színes lombokat, vagy egy-egy képzőművészi hajlamokkal megáldott ember, aki a színes leveleket felragasztja egy kartonlapra, és képeket rak ki azokból.
Legvégső esetben, ha nem jönnek a hidegvölgyi levélcsomagolók, mert nincs nejlonzsák, mert késnek, mert isznak valahol, vagy tessék-lássék végzik munkájukat, órák hosszat lazítanak, EU-segélyből vásárolt avocadós-jaktejes-kusz-kuszgyümölcsös szendvicset majszolnak a Montmartre tetején, nos ebben a környülállásban, a csillagok ilyetén állása alatt a leveleket akadálytalanul felkapja szél, repíti egy darabig. A röptetett egyednek az az érzése támad, hogy új sors és jobb kihívások felé repül, szárnyakat kapott, messzi távlatok nyílhatnak előtte, mintha esélye lenne az átülésre röptiben, s a szél az avarégető tűz közepére veti végül. A tüzet minden tiltás ellenére meggyújtották valakik. Éppen úgy, mint az emberi világ politikai játszmáiban.
A füst beborítja a környéket, erre megjelennek a gesztenyesütögető nénik a vár alatt, és a pecsenyesütögetők a parlamentben vagy a választások porondján, és akkor a megégettek közül valaki, aki tovább lát a levél hegyénél, azt suttogja bosszús reménységgel: majd jönnek tavasszal új levelek, szebbek, zöldebbek, erőteljesebbek, simák és fogazott szélűek, karéjosak, ágon párosával ülők és éles szélűek, akiket az ősz egy szép napon – szerdától szombatig – elsárgít, megfonnyaszt, letép és sodor, és aztán minden kezdődik elölről, mint a politika forgatagában.
Da capo al fine.