Robit elemitől nyolcadik osztály végéig egyesek néma leventének, mások Róbert Gidának csúfolták. Mindkét megnevezés ugyanarra utalt: a fiútársaságban egyből feltűnő szelídségére, a többség számára zavaróan csendes jelenlétére. Sovány volt, sápadt és jól fésült. Csupa olyan jellemző, ami miatt valahogy senki sem vágyott arra, hogy a közelében legyen.
– Nem lehetett könnyű neked – jegyeztem meg régóta tervezett és sokat halogatott beszélgetésünk elején.
– Biztos alig hihető, de nem igazán érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az osztálytársaim – válaszolta a kisfiús vonásokat a harmincas évei végén is megőrző férfi. – Jól megvoltam a magam külön világában a képregényeimmel meg a Matchbox-gyűjteményemmel, nem epekedtem a nagymenők bandája után. Anyukám apu halála után egyedül nevelt, de így is mindent megadott nekem, amit csak kívántam, cserébe semmi mást nem várt el, csak azt, hogy tanuljak. Engem nem küldtek esténként vásárolni vagy levinni a szemetet, mint a többi gyereket, és krumplit sem kellett pucolnom a vacsorához, helyette biztattak, hogy a pluszpontos házi feladatokat is készítsem el, hadd örüljenek azok a tanárok. Nagymamám, anyum édesanyja is velünk lakott, ezért beszélek többes számban. Az általános iskolában sokszor mondták a tanárok, hogy megmentettem a szorgalmáról nem éppen híres osztályom becsületét. Érthető, hogy emiatt pikkeltek rám, sőt magolósnak csúfoltak a többiek, pedig sosem próbáltam logikátlanul memorizálni a leckét. A líceumban, ahova az elsők között jutottam be, jelentősen javult a helyzet, ott már sokkal befogadóbb társaságba kerültem, még két barátom is lett. A lányok azonban továbbra is keresztülnéztek rajtam az előnytelen külsőm meg a „jó fiús” stílusom miatt, annyira nem voltam érdekes a számukra, hogy inkább petrezselymet árultak, minthogy velem táncoljanak a sulibulikon.
– Nem is volt barátnőd a középiskolás évek alatt? – kérdeztem.
– Csak az utolsó évben. Tizenkettedikben új lány került az osztályunkba. Első perctől feltűnt, hogy ő más, mint az addigi összes osztálytársnőm. Valahogy olyan megnyugtatóan szabálytalan jelenség volt a fogszabályzójával és a bő szvettereivel. Az is tetszett benne, hogy esze ágában sincs beolvadni a „tipp-topp” lánykoszorúba. Hamar megtaláltuk a közös hangot, mert ő is megszállott képregényrajongó volt még a tinédzserkor végén, és a filmek terén is talált az ízlésünk. Az első randink is a moziban volt, igaz, én végig annyira izgultam, hogy a film címét sem jegyeztem meg. Mindenesetre összejöttünk, és én meg voltam róla győződve, hogy megtaláltam az igazit.
– Sokatmondó ez a múlt idő – szóltam újra közbe.
– Hát igen, de várd ki a végét – intett le beszélgetőtársam. – Csoda, hogy nem kérdezted meg, hogyan fogadták anyukámék ezt a bimbózó kapcsolatot. Mit mondjak, nem a legjobban, erre persze számítottam. Tizennyolc derűs engedelmességben töltött év után hirtelen már nem találtam olyan idillikus állapotnak a felnőttek akaratának mindig alárendelődő „ügyes gyerek” szerepét, így a legapróbb dolgokban is kezdtem ellentmondani anyunak és nagymamámnak, de leg-
inkább a tanulásra szánt időt csökkentettem minimálisra. Az volt a legnagyobb bánatuk, hogy ez a „vasfogú nőszemély”, ahogy a barátnőmet emlegették, aki ráadásul még faluról is származik, annyira behálózott, hogy már egyetemre sem kívánkoztam. Az osztályfőnököm is igyekezett meggyőzni, hogy ne pazaroljam el a tudásomat, de akkoriban ez már engem egyáltalán nem izgatott. Érettségi után elmentem dolgozni egy üzletbe mint áru-
mozgató, és „komoly” kenyérkeresői státusomban bátorkodtam megkérni a barátnőm kezét. Tétovázás nélkül mondott igent. Így visszagondolva elég őrült lépés volt ez a részemről, hiszen még a családját sem ismertem, de a közelében megélt szabadság számomra az egész világot vastag rózsaszín felhőbe burkolta. Még akkor sem tértem magamhoz a bűvöletből, amikor végre találkoztam a jövendőbeli anyósommal. Feltűnt, hogy mennyire dominánsan viselkedik, mintha ő mozgatná egyetlen kötélen az egész univerzumot, de úgy gondoltam, hogy úgysem vele kell majd együtt élnem. Itt volt a nagy tévedés, amire persze későn jöttem rá.
– Az anyósgondok nehezítették meg a házaséletet?
– Azt hiszem, azok nélkül is zátonyra futott volna a kapcsolatunk, legfeljebb hosszabb idő alatt és csendesebben. Úgy terveztem, hogy kiveszünk a városban egy garzont a párommal, és ott kezdjük a közös életet, ő azonban még menyasszonyként a tudtomra adta, hogy ki fogunk költözni a szüleihez. Sajnos, öntudatlanul újra magamra öltöttem a gyerekkori bólogatós szerepet, meg sem próbáltam érvényesíteni a magam nézőpontját. Kiköltöztünk, és én naponta biciklivel jártam be a városba dolgozni. A feleségem és az anyósom elvárta, hogy egykettőre beletanuljak a vidéki életbe, én pedig ebben folyton kudarcot vallottam, akár kaszálásról, akár az állatok ellátásáról volt szó. Apósom, szegény, szótlanul nézte, hogyan fordít ki önmagamból a két nőszemély, az igazi kínlódás azonban csak akkor kezdődött, amikor megszületett a kislányunk. Attól fogva aztán tényleg semmi nem volt jó a páromnak abból, amit csináltam, és ahányszor csak alkalma volt, ezt nyilvánosan kifejezésre is juttatta. Hét évig bírtam a rendszeres megalázásokat. Az tette fel a pontot az i-re, amikor egyszer korábban kerekeztem haza a munkából, és a feleségemet egy más férfival kaptam otthon. A lányunkat addig anyósom igazi cinkostársként elvitte magával szomszédolni. Ez már több volt annál, mint amit el bírtam viselni. Hazaköltöztem anyuékhoz, és beadtam a válási papírokat. Azóta már törvényileg sem tartozunk össze. A lányomat hetente kétszer láthatom, persze az exem ezt mindegyre igyekszik megakadályozni, bár a gyerek mindig jól érzi magát velem. Két éve beiratkoztam a kolozsvári egyetemre, levelező tagozaton hallgatok jogtudományt. Egy internetes társkeresőn ismerkedni is próbálok, de nagy reményeket nem fűzök egy új párkapcsolathoz. Kicsit úgy érzem magam, mint egy társasjáték lépőkéje, amit egy rosszul sikerült dobás miatt a starthoz állítottak vissza, és most a sorára vár, hogy újra elindulhasson.
