Pontosabban
2011-11-29 16:19:01
- Joó Kristóf
Vannak kifejezéseink, szavaink, amelyeket még a nyelvhelyességre tudatosan figyelők is gyakran tévesen használnak. Vagy mondjuk inkább így: nincsenek tisztában e szavak (eredeti) jelentésével, s a gyakori helytelen használat előbb-utóbb teret hódít, az újabb keletű, de hibás értelmezés közhasználatúvá lesz, a helytelenség viszont – úgy tűnik – előbb-utóbb „szentesül”, és csak az őskövületekként felmerülő filoszok kapják fel olykor a fejüket.
Vannak kifejezéseink, szavaink, amelyeket még a nyelvhelyességre tudatosan figyelők is gyakran tévesen használnak. Vagy mondjuk inkább így: nincsenek tisztában e szavak (eredeti) jelentésével, s a gyakori helytelen használat előbb-utóbb teret hódít, az újabb keletű, de hibás értelmezés közhasználatúvá lesz, a helytelenség viszont – úgy tűnik – előbb-utóbb „szentesül”, és csak az őskövületekként felmerülő filoszok kapják fel olykor a fejüket. Efféle szavaink közül csak hármat említsünk most.
Szinte „babonásan” széles körű az idejekorán szavunk tévértelmezése. „Az egyesület még sok hasznot hajthatott volna e téren, de Horváth idejekorán meghalt, az általa kezdeményezett programok is feledésbe merültek” – olvastam egy művelődéstörténeti cikkben. Idejekorán? Nem inkább időnap előtt? Nyilvánvaló, hogy e két kifejezés értelme csúszott össze, s a szerző sajnos nem volt tisztában azzal, hogy az idejekorán nem egyebet jelent, mint azt: idejében. Hogy az említett Horváth még idejében halt-e meg, annak legfeljebb az Örökkévaló terveiben nézhetnénk utána, de mivel erre semmiképp nincs módunk, aligha állíthatjuk, hogy a szomorú haláleset a kellő pillanatban következett be. Az idejekorán úgynevezett tautológiás szóösszetétel, vagyis a két tag nagyjából azonos jelentésű, s ekként támogatja, erősíti egymást (hasonló eset az agyba-főbe, mert ugyebár nincs lényegi különbség aközött, hogy valakinek a fejét vagy pediglen az agyát illetik-e meggyőző ütlegekkel). Úgy tűnik, az idejekorán esetében az utótagnak (vagyis a koránnak) van meghatározó jelentéstani „vonzása”, s emiatt történhetett e szó értelmének torzulása is.
Szenczi Molnár Albert a 22. (avagy 23.) zsoltár fordításában ezt írja: [az Úr] „gyönyörű szép mezőn engemet éltet / és szép kies folyóvízre legeltet.” Ha azonban ma megkérdeznénk egy, a Főtéren sebtében áthaladó magyart, ugyan mit is jelenthet a kies szó, szinte biztos, hogy (első meghökkenése után) azt válaszolná: barátságtalan, zord, elidegenítő, sivár, kopár; vagyis kietlen. Bizony: ez a szó a mai használatban – de bár használnánk ilyen szavakat is! – épp ellentétébe fordult. Talán azért, mert a kies „kiesik” az ember számára otthonosból? Meg aztán az is különös, hogy kiesről a legtöbben azt gondolják, hogy kietlen – vagyis a két „ellentét” mintha ugyanazt jelentené!
Lassan vagy gyorsan történik-e, amire azt mondjuk: tempós? Az valószínűleg közismert tény, hogy a tempó a latin tempus (’idő’) jelentését örökíti át a magyarba. De aminek van valamilyen tempója, arról még – elvileg – nemigen tudjuk megmondani, milyen ütemben játszódik le. „A bevásárlóközpontot tavaly novemberben kezdték építeni, de a példaadóan tempós munkafolyamatnak köszönhetően már júniusban teljes kapacitással üzemelt” – mondja a tudósító egy cikkben. Vagyis – szerinte – a tempós azt jelenti: sebesen, gyorsan, ütemesen. Ezek szerint Ady tévedhetett, amikor A Kalota partján című versében ekként jellemezte a templomból hazatérőket: „Óh, tempós vonulás, állandóság, / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.” Hiszen ha a tempós gyorsat jelent, akkor az állandóság, biztosság és nyugalom nyilvánvalóan ellentmond neki. Hát nem erről van szó! Igaz ugyan, hogy ha manapság valaki „nem bírja a tempót”, akkor arról azt feltételezzük, hogy lassabb a kelleténél. De a tempósan a magyar nyelvben eredetileg épp hogy azt jelentette: megfontoltan, körültekintően, kimért ritmussal. Úgy tűnik, ez a szavunk is hátraarccal folytatja jelentéstani karrierjét.
