Rekviem egy erdélyi nagyasszonyért
2012-02-13 16:34:21
- Ötvös József
Történelmünk férfipárti, s ebből következőleg gazdag múltunk nagy személyiségei között kevesebb a női név, pedig Etelköztől mindmáig ők szülték a hősöket. Fiatal és mindig megszépülő anyákként ők vajúdnak az elhalt hősök helyére megszülő életekért. Életükből adnak nekünk életet, és így mindig élők maradnak.
Történelmünk férfipárti, s ebből következőleg gazdag múltunk nagy személyiségei között kevesebb a női név, pedig Etelköztől mindmáig ők szülték a hősöket. Fiatal és mindig megszépülő anyákként ők vajúdnak az elhalt hősök helyére megszülő életekért. Életükből adnak nekünk életet, és így mindig élők maradnak.
Napjaink szomorúan szóló témáját feszegetik székely-magyar városunk médiaemberei: sajtó, rádió, televízió, s aligha tudnak/tudunk továbblépni a fájdalmas valóság tényeinek megismétlésénél – fogyunk, fogy az erdélyi magyarság, fogyatkozik az ezeréves mezőségi magyarság falusi lakossága. Lassan a Székely-Mezőséghez tartozó régióban is elárvulnak egykor magyar falvak, s két kezünkön meg tudjuk számolni a még hitében és szorgalmában, vendégmarasztaló sárban vagy árnyéktalan domboldalon élő, nagyrészt református családokat.
Apadó magyar létünk számbavételének idején felvillant bennem egy Mezőség széli, régi-régi történet. A múlt század hetvenes éveinek első felében Mezőbándon voltam ünnepi legátus. E mezőségi nagyközséghez tartozott akkor a félszáz reformátust számláló szálteleki gyülekezet is. Egykori székely ősök megfogyatkozott szórvány magyarjainak lelki életét a Mezőbándról átjáró, akkori marosi esperes, Gáll Károly gondozta, s így történt, hogy karácsonyi legátusként a szélre sodort mezőségi székely reformátusoknak nekem kellett örömhírt hirdetnem. Az ötgyermekes papi családból már csak a legkisebbik fiú, az orvosi egyetemre járó Károly volt otthon, s együtt gyalogoltunk át a hol havas, hol sáros, dombos tanyavilágba. Ő lett volna a kántor, s én az igehirdető. Be is diktáltam a Pókában megszokott úrvacsorai éneket, mire az ifjú „kántor” riadtan rám nézett, s karácsonyi lehelet kíséretében megszólalt: itt ezt az éneket nem szokták énekelni. Ezek után már hiába kínáltak minket – jó mezőségi szokás szerint – finom töltött káposztával, le sem ment volna a torkomon. Visszafelé menet megenyhült az időjárás, s a feszültség is bennünk, átázott bakanccsal, megfogadott titokkal, kiéhezetten léptünk be a mezőbándi papi lakásba. Az esperesné asszony – nem hiába szült és nevelt öt gyermeket – egyetlen szempillantással leolvasta arcunkról a félresikerült ünnepi (le)szereplést. Meleg mosoly jelent meg az ajkán, s békítő hangon szólt hozzánk:
– Vessétek le az átázott cipőt, tegyétek a kályha mellé száradni, s üljetek az asztalhoz.
Hirtelen újból meghitt karácsonyi hangulat lengte be a szobát, Szabolcska Mihály gyermeki vágya ölelte át átfázott testemet, s magamban mondogatni kezdtem a karácsonyi verset:
„Karácsony estéjén
Minden esztendőben,
Szeretném, ha király
Lehetne belőlem”.
Mert én akkor, ott a mezőbándi református papi lakásban királyfi voltam, és egy melegszívű, kedves, ötgyermekes papné, esperesné szolgálta fel nekünk a finom ünnepi eledelt.
*
Ebben a későn érkezett februári erdélyi télben a református temetőben, a szombati temetés alkalmával újra megjelent előttem a mezőbándi papi lakás, és ott volt benne a tiszteletes asszony, aki szült öt gyermeket, akit szeretett kilenc unoka, és akit gyászol tizenegy dédunoka. Népszámlálás utáni kiábrándultságunkban így lett az ő példája útmutatás, kapaszkodó, mert ilyen egy erdélyi nagyasszony – Gáll Károlyné szül. Bogdán Magda, aki élt kilencvenkét évet, és az ézsaiási prófécia szerint: égbe ment, a csillagok fölötti ülőszékre.
