Egyértelmű, hogy meg kell adni a bizonyítás újabb lehetőségét a becsületes bukóknak, de – a médiában szétkürtölt tárcavezetői szigor ellenére – úgy tűnik, ez a jelző nem kizáró jellegű.
Sokan csak a töltött káposztának szavaznak kétszeres bizalmat, meggyőződésük, hogy felmelegíteni semmi mást nem érdemes. De míg a legtöbb – testi, lelki, szellemi – tápláléknak, ha nem friss, valóban megváltozik az íze, van, ami hónapok múlva, másodszori „szervírozásra” is ugyanolyan marad. Így lehet ez a nyáron kudarcot vallott diáktömegek „kínálatával" – tudásával, felkészültségével – is. Egyértelmű, hogy meg kell adni a bizonyítás újabb lehetőségét a becsületes bukóknak, de – a médiában szétkürtölt tárcavezetői szigor ellenére – úgy tűnik, ez a jelző nem kizáró jellegű. Egy mobiltelefonnal felszerelkezve írásbelizett diák például peres úton szerezhet magának még egy esélyt, és nem ő az egyetlen, csalás miatt kizárt tanuló, aki az igazságszolgáltatáshoz fordult segítségért. Kiskapukon tehát ezúttal is át lehet slisszolni a „nagybetűsbe”, még akkor is, ha a tanügyminiszter „aranyba vésett” szólamokat idézve harsogja szerte intelmeit. Pedig a nyári „érettségmérés” kudarca utáni első döbbenetben még azt is megígérte, hogy az őszi tudáspróbán nem lesznek videokamerák. Nyár végére persze feledte a „könnyelmű” kijelentést, és azzal „bátorította” a vizsgasorozat elé néző százezer fiatalt, hogy ne reménykedjenek diákbarátibb díszletekben a „pótérettség" próbatételein. Nem mintha az érintettek különösebb bátorításra szorulnának. Legalábbis sokan közülük saját bevallásuk szerint meg se parittyázzák, hogy ötössé érik-e a júliusi kettes, az pedig, hogy parányi digitális „szem" vagy vallatólámpa kíséri mozdulataikat, végképp hidegen hagyja őket. Az érettségi vizsgák csődje után az ország több iskolája és egyeteme szervezett ingyenes felkészítőket a pótérettségire készülőknek, de a várt érdeklődés elmaradt. Ezen sincs mit csodálkozni. A tanügyi rendszer két évtized alatt produkált átváltozásai, a frissen diplomázott értelmiségiek kilátástalansága, a lépten-nyomon „virágzó” korrupció látványa nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a legtöbb tizennyolc, tizenkilenc éves tudatában nincs értéke az értéknek, időpocsékolás a tanulás. Kellő motiváció hiányában – a tudással való érvényesülés ismétlődő példája nélkül – aligha várható ezen a téren változás. Egy közvélemény-kutatás eredményei szerint meglepően sok, a rendszerváltás után született fiatal gondolja úgy, hogy jobb volt a kommunizmusban. Ezek szerint a mostanában felnövő generáció nagyon is érzékeli saját céltalanságát, és hajlandó is lenne kilépni ebből az állapotból, csak fogalma sincs, merre vegye az irányt.
