Hétköznapi történet
A nyári délelőttök csendjében felerősödnek és néha irányt tévesztenek a hangok. A környékünkön lakó őszülő férfi sem nekem szánta a tömbház előtt járkálva a mobiltelefonjába kiabált szavakat, azok mégis szinte maradéktalanul eljutottak hozzám, a negyedik emeletre. Súlyos volt mindenik, mégis fel tudott emelkedni, mint az eső ellen csapatban menekülő, nagy testű madarak raja.
– Április óta ,,somázsban” vagyok, a fizetésemnek egynegyedét elvesztettem, még ezer lejt sem kapok kézbe. Hogy gondolják, hogy minden héten lepengetek maguknak kétszáz lejt? Miből élek akkor, miből adok enni a családnak? Emberek maguk, hogy ilyesmit várnak el tőlem? – szakadt ki egy szuszra a férfiból a bánat. Románul veszekedett a vonal túlsó végén lévő úriemberrel vagy nővel, és érződött, hogy felháborodásában alig jutnak eszébe a megfelelő kifejezések.
– Miért nem gondoltam erre, amikor felvettem a kölcsönt? – visszhangozta a másik fél kérdését. – Hát tudtam én tavaly decemberben, hogy ez lesz? Gondolt egyáltalán bárki is arra, hogy jön ez a járvány, és a ,,patronok” elbocsátják az alkalmazottaikat? Mondja meg őszintén, maga gondolt ilyesmire? Ha előre láttam volna, mi következik, persze, hogy nem megyek bele az adósságba – enyhült meg a hangja, aztán reménykedve elhallgatott. Talán megértésre talál – bizakodtam én is, de pár másodperc múlva újra felkúsztak hozzám a kétségbeesett mondatok. – Jelentsék nyugodtan a tartozást a központi irodában, nekem már az is mindegy. Pereljenek be, az sem érdekel. Az biztos, hogy a szánkból nem fogom odaadni a falatot azért, hogy maguk boldogok legyenek.
A következő percben riasztó csend telepedett a tömbház előtti térre. Hangosabb volt minden kikiabált gondolatnál. Régóta ismertem a férfit, és szívesen meghallgattam volna a történetét. Úgy éreztem, ez az a pillanat, amikor neki is segítséget jelenthet, ha megoszthatja valakivel a rá szakadó gondokat. Kicsit azért vártam, hogy ne legyen annyira egyértelmű az ok-okozati összefüggés a telefonos jelenet és a feltűnésem között. Az ablakból láttam, hogy a férfi cigarettásdobozt vesz elő a nadrágzsebéből, és rágyújt. A kézmozdulata elárulta, mennyire zaklatott. Egy félig telt szemeteszacskóval indultam lefele, és, bár tudtam, hogy ez elég átlátszó ,,kellék,” bíztam benne, hogy mégsem lesz túlságosan kínos a találkozás. Nemsokára aztán meggyőződhettem, hogy aggodalmam alaptalan volt, ismerősöm ugyanis a kilátástalanság állapotára jellemző kitárulkozással fogadta a közeledést.
– Elnézést kérek a hangoskodásért, biztos felhallatszott – emelte rám szelíd tekintetét, mielőtt bármit is mondhattam volna.
– Tudja, néha az ember annyira kijön a sodrából, hogy elfelejti, hogy nem ő az egyetlen földlakó.
Megnyugtattam, hogy ez időnként velem is előfordul, aztán óvatosan érdeklődtem a gondjai felől.
– Hallgasson rám, kedves hölgyem, adok én magának egy jó tanácsot – nézett rám újra a férfi, miközben cigarettáját a szájához emelte. – Soha, de aztán tényleg soha, semmilyen körülmények között ne vegyen fel gyorskölcsönt, mert azzal elvágta maga alatt a fát. Én ,,sikeresen” beleestem ebbe a csapdába. Csábító volt, hogy a kérvényemmel foglalkozó elegáns asszonyka nem kérdezősködött sokat az otthoni körülményeim felől – a hitel jóváhagyásához csak a munkahelyemről kért egy fizetési igazolást –, ráadásul alig kellett várjak a pénzre, délelőtt igényeltem, és délután már a kezemben volt. Mondták, hogy heti részletekben kell majd törlesztenem, de ez sem ijesztett meg, az összeg ugyanis nem tűnt vészesen soknak. Annyi eszem persze nem volt, hogy összeadjam az egy hónapra szóló fizetendőket, egyszerűen csak örültem, hogy sikerült ezt is megoldanom. Régebb volt még egy bankkölcsönöm, de az hét évre szólt, nem 40 hónapra. Azt sem volt egy leányálom törleszteni, valahogy mégis megoldottuk a feleségemmel. Most azonban összecsaptak a fejünk fölött a hullámok.
– Elnézést, megkérdezhetem, hogy miért volt szükségük erre az új hitelre? – érdeklődtem – tapintatlanságom tudatában szégyenkezve – a számomra legjelentősebb részlet felől.
– Az unokám az ősszel kezdte az iskolát, és szerettük volna az asszonnyal karácsonyra meglepni egy új számítógéppel. A lányomék anyagi helyzete sem túl rózsás, és tudtuk, milyen sokat jelentene a kicsinek egy ilyen ajándék, ezért vállaltuk be ezt az áldozatot. Meg is volt az öröm, csak aztán utána, ugye, jött a feketeleves. A tavasszal a koronavírus-járvány okozta bevételcsökkenés miatt ,,technikai somázsra” (sz.m: kényszerszabadság) küldtek, azóta csak tengődünk. A feleségem betegnyugdíjas, neki még kisebb a jövedelme. Miután ez az anyagi kálvária elkezdődött, pár hétig még fizetgettük a részletet a félretett pénzünkből, de egy ideje elfogytak a tartalékaink. Két hónapja egy banit sem kapott tőlünk a bank, azóta rendszeresen hívogatnak a hivatalnokaik. Eleinte megértőknek tűntek, de mostanra bekeményítettek. Tuajdonképpen nem is őket hibáztatom, hiszen ők csak a munkájukat végzik, inkább a rendszerre haragszom, ami a kisembert ilyen lehetetlen helyzetbe sodorja.
– A lányáék nem tudnának segíteni? – tettem egy esetlen kísérletet a mentőöv megtalálására.
– Őket semmiképpen nem gyötörném a mi nehézségeinkkel – szögezte le az őszülő férfi. – Az előbb kicsit kiborultam, de biztos vagyok benne, hogy a Jóisten segítségével ezen a ,,hoppon” is túljutunk. Állandóan lesem az álláshirdetéseket, és ahol lehet, szerencsét próbálok. Holnap is megyek egy céghez, ahol éjjeliőrt keresnek. Talán sikerrel járok, és kijutunk ebből a csapdahelyzetből. Ha mégsem jön össze, újra próbálkozom.
Szerettem volna azzal befejezni ezt a történetet, hogy ismerősöm valóban talált munkát, és anyagi gondjai enyhültek, de az emlékezetes, délig tartó beszélgetés óta nem találkoztunk, így nem tudom, hogyan alakultak a dolgai. Mindenesetre bízom benne, hogy megtalálta a zsákutcából kivezető vészkijáratot. Afelől, hogy ezt mennyire megérdemelné, a legkisebb kétségem sincs.
