Romokban heverő egykori pazar főváros

Az internet és a helyszínen megtapasztalt valóság szerint Karsból mindennap reggel kilenckor kisbusz indul Aniba, minden örmények lelki fővárosába. A turisztikai szolgáltatások még hiányosak ezen a vidéken, az irodák inkább a buszjáratokat hangolják össze. Fél kilenctől azonban a Faikbey utca és a Gazi Ahmet Muhtar Pasa Caddesi sarkán található Liberica antik kávézónak, a város „első számú internetkávézójának” a tulajdonosnője tölti be a turisztikai ügynök szerepét. Annyit megtanult angolul, hogy az utcasarkon tanácstalanul nézelődőknek megmagyarázza a busz indulásának a pontos helyét, és hellyel kínálja őket. Egy teljesen autentikus tea vagy török kávé, esetleg egy kis bahlava jól jön indulás előtt, várakozás alatt.

Természetesen előzőleg felkészültem úti célomból, sőt általában az előkészület többet tart, mint magának a látványnak a helyszíni megélése. Tudtam már, hogy Kars városa közel ötven kilométer távolságra található az örmény határtól, Ani török területen rekedt világörökségi helyszínétől. Valamikor a Selyemút itt vezetett át, hogy az utazó eljusson egyik irányban Jerevánba, Tebrizbe vagy Teheránba, másik irányban pedig a grúzok földjére, Tbiliszibe vagy Batumiba. Az „1001 templom és a 40 kapu városá”-nak nevezett Ani kereskedelmi útvonalakon állt, számos vallási épülete, palotái és erődítménye a világ technikailag és művészi szempontból legfejlettebb épületei közé tartoztak. A Római Birodalom idején Abnicum néven ismerték, a 10. században vált jelentős várossá, amikor a középkori Örményország, a többi királyság fölé rendelt, 890-1045 között a kelet-anatóliai térségben uralkodó Bagrati királyság fővárosa lett III. Ashot idejében. Fénykorában száz-kétszázezer lakosa volt, ami azt jelentette, hogy Konstantinápoly, Bagdad és Kairó riválisai közé tartozott. Az egykor pompájáról híres Ani már évszázadok óta elhagyatottan áll, 2016 óta világörökségi helyszín. Az indoklás szerint egy „ritka település” számos különböző stílusú örmény templommal, amely stílusokat a 4–8. századokban fejlesztettek ki, a világ különböző kulturális tájainak a találkozópontján, örmény, grúz és különböző iszlám hagyományokat ötvözve.

Tizenhárom turistával és a sofőrrel útjára indul a kisbusz, és nemsokára kétsávos autópályán halad. Húsz kilométerrel a határ előtt hatósági ellenőrzés következik, majd a friss zöld sztyeppén legelő juhnyáj mögött feltűnik előttünk a Kaukázus. Közben a mifelénk már (még) megszokott tehéncsorda miatt lépésben haladunk. Többen kiszállnak az útba ejtett falvakban, és sikerül lefényképeznem „az örmények által lemészárolt török áldozatok emlékművét”, utólag olvasva el az angol szöveget. Az útközben többször feltüntetett barna turisztikai tábla után (Ani örenyeri, ani romok) megjelenik kék településjelzőn is: Ani. A kétsávos út véget ér, a falun haladunk át. Kőkerítések, használt és romos kőépületek bádoggal fedve vagy fedetlenül, gazdával vagy gazdátlanul.

A buszból kiszállva egy hatalmas félholdas vörös zászló ágaskodik előttem, és kurd gyermekek kínálnak virágcsokrokat. Már parkol néhány török rendszámú autó, no meg egy örmény rendszámú, nyolcszemélyes Mercedes kocsi (vajon hogyan került ide?). Hogy teljesebb legyen az összkép, előkerül egy kék Dacia is, minden oldalról ráírva: Jandarma. Arrább a hatóság által teljes mellszélességgel támogatott csalás. A jegyiroda feletti információs táblán ugyanis világosan írja nagy betűkkel, hogy egy jegy 8 euróba kerül, alul pedig kisebb betűkkel az újabb információ, miszerint csak török líra elfogadott. Nos, a jegyáruson múlik, milyen átváltással számol, mennyi aprót kér még, és mennyit ad vissza. 

Meghatódottságtól teljes mesebeli érzés szemben állni Ani viszonylag jó állapotban fennmaradt, több száz méter hosszú dupla falával, amely belülről már igencsak romos. Filmet látok magam előtt, amint a szeldzsuk lovasok képtelenek bevenni a várost. Tudom, hogy ez nem igaz, és a királyság összeomlása után Ani háború, fosztogatás, vandalizmus, hatalomátadás hosszú történeteit élte át, amíg a 17. században végleg elhagyták, teljesen elhanyagolták, sőt hosszú ideig feledésbe merült. Nemsokára átlépek a szellemváros kapuján, amely valamikor élettel és dicsőséggel volt tele. Az Oroszlánkapu felett szeldzsuk oroszlán a falban, arrább a falak aljában örmény kövek motívumai. És örmény felirat a másik, rosszabb állagú, megvasalt kapu boltíve felett. No, meg több helyen az egykori falba épített táblák kivésett helyei tátonganak. Az angolul is olvasható információs pannókat tanulmányozom. A legelső ásatásokat az orosz tudományos akadémia kezdeményezte és bonyolította le a 19. század végétől, de csak 1989 óta lettek folyamatosak a feltárások. Az emberi pusztítások mellett Anit természeti katasztrófák, földrengések is sújtották, utóbb amatőr ásatások miatt következtek be pusztítások. Az egyes uralmi időszakokat, fontosabb eseményeket feltüntető részletes információs tábla nyilván nem kerülheti meg a Bagrati-időszakot, de egyáltalán nem említ közvetlenül örmény fennhatóságot. Pedig Ani gyakorlatilag Örményország fővárosa volt fénykorában, másrészt az örmény királyság és civilizáció már jóval korábban kihatott erre a vidékre (is).

A kívülről épnek tűnő (helyreállított) várfal kapuján belépve a romvárosba, teljesen kinyílik a tér. Az oldalsó és hátsó falak természetesen hiányoznak, és különböző távolságokra csupán épületmaradványokat látni a fűvel és néhol virágokkal benőtt köves talajon. Gyakorlatilag az egykori város földbe bújtatott romjain járok, és lesz néhány kilométer bejárni az egészet. Jobb és bal oldali letérőkkel haladok a szemközti várdomb felé. Először Ani legrégebbi vallási emlékét, a később kápolnává átalakított tűztemplom négy oszlopcsonkját tekintem meg, majd Gágik király millenneumi templomához igyekszem. A konstantinápolyi Hagia Sophia kupolája átépítését és még számos mesterművet véghezvivő Trdat mester munkája teljesen romos, az egykori templombelső oszlopait és kőmaradványait sárga és fehér virágok díszítik. Arrább a grúz templom rendkívül romos, a pátriárkai Szent György-templom azonban az adottságoknak megfelelően viszonylag jó állagú. A várdombbal szemközti domb oldalában jól kivehetően kiásott föld alatti barlangok találhatók, melyeket síroknak, templomoknak és lakóházaknak használtak. 

A romvárosban végzett ásatások központi része a 11–13. században emelt és fennmaradt szeldzsuk emlékeknek ad teret. A valószínűleg 11. században épült szeldzsuk mecsetet az Anatóliában lévő legrégebbi iszlám műemléknek tartják számon. Környékén paloták, a bazár, a nagy fürdő, sírkövek maradványai. Innen lehet felkapaszkodni az urartu időben épített egykori várhoz, szegényes maradványaihoz. Annál csodálatosabb a kilátás minden irányba. Visszatekinthetünk a városfal felé, valamint a török–örmény határt alkotó Arpaçay (Araks) folyó szurdokába. Túloldalt őrhelyek magasodnak, és több helyen szabad szemmel is észrevehetően lobog az örmény zászló. A folyó felett valamikor kőhíd ívelt át, mára csak a hídfők maradványai emlékeztetnek a múltra.

Ani katedrálisának, a Szűz Mária-templomnak az építését 1010-ben fejezték be, később mecsetté alakították. Közvetlen szomszédságában temetkezési helyszíneket tártak fel. Jelenleg fokozott állagmegmentő tevékenység okán nagy része fel van állványozva. Továbbhaladva újabb látnivalókat (Megváltó temploma, Szent Apostolok-templom, Világosító Szent Gergely-templom) megtekintve járjuk be az egykori örmény főváros területét. Utóbbi az elhelyezkedése, megőrzött falai és – főleg Jézus és Szent Gergely életét bemutató – freskómaradványai miatt a leglátványosabb.

Az erdélyi örmények eredetéről és „honfoglalásáról” az a több forrásból táplálkozó hagyomány, mítosz terjedt el, miszerint elődeik 1672-ben telepedtek le Erdélyben, és „kiknek őshona a jelenlegi Orosz–Örményországban romjaiban is hatalmasan elterülő királyvárosnak, Aninak előkelő és gazdag egykori lakossága” (Ávedik Lukács monográfiája, 1896). A 19. századra elmagyarosodott erdélyi örmények identitása tehát két szimbólumra épült: az Aniból származás legendája és erdélyi megtelepedésük fejedelmi kiváltsággal. Valóban, 1672-ben feltételezhetően egy nagyobb csoport érkezett Erdélybe, mivel az erdélyi örmények I. Apafi Mihály fejedelemtől ekkor letelepedési és kereskedelmi kiváltságokat, valamint szabad bíróválasztási jogot kaptak. Ennek köszönhetően a többségi társadalomtól elkülönülő sajátos önkormányzatisággal és közigazgatással rendelkeztek. 

Az Aniból származás legendája, tudata Minas Bžškeanc (1777–1851) örmény katolikus szerzetes Velencében kiadott munkájához kapcsolható, aki az egész kelet-európai örménységet egységesen és romantikus módon Aniból származó csoportként írta le. A Lengyelországban született Simeon Lehac‘i (1584–1639) útleírására alapozott, aki a lembergi örmények vonatkozásában nagyobbrészt igazolta az Aniból származást, miközben azért megemlítette, hogy egyes örmények nem az örményt beszélik, hanem a tatár nyelvet. Ebből kiindulva az egész kelet-európai örménység eredetére vonatkozó következtetést levonni enyhén szólva túlzás. Ennek ellenére a köztudatban elterjedt mítoszt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Aniból vagy bárhonnan jöttek volna az új hazába az erdélyi örmények, őseiknek hányattatott sors jutott. Amiként az örmények középkori fővárosa, Ani történelme örökre beíródott a történelemkönyvekbe, lakóinak és leszármazottaiknak az élete továbbgyűrűzött az évszázadok során. Talán éppen Erdélyországba.