Rövid karácsonyi esemény
2011-04-11 10:52:40
- Sebestyén Mihály
Rengetegen jöttek. Aztán valahányszor elmeséltem valakinek, mindig csodálkoztam, hogyan férhettek be abba az 58 négyzetméteres tömbházi lakásba, ahová máskülönben jószerivel ketten is alig férünk a nejemmel.
Váratlanul jelentek meg, hiszen máskor látogatóink egyesével jönnek, nagy néha ketten is felmerészkednek, de akkor meg az a baj, hogy nincs hova, mire ültetnünk őket. Mert te mindig ragaszkodsz ahhoz az ócska fotelhez, mondta a nejem. Te is tudod, hogy gödrös, mint a Kárpát-medence valamennyi köz- és önútja, válaszoltam, de valóban nem lehet tréfával elütni az önzésemet, azt a tényt, hogy még rendkívüli és meghatalmazott vendégek esetén sem adtam át a nagy piros fotelt, a családi örökség egyik utolsó, csodával határos módon túlélő darabját, ugyanis a fotelünk hivatásos túlélő volt, számtalanszor vetettek szemet rá különféle gonosz erők, természeti katasztrófák és katasztrófa-vadászok, adó- és illetékbehajtók, védelmi pénzt szedő brigantik, serpák vagy makedón rádiósok, ő I. Fotelius Arctur ragaszkodott hozzánk, egész pontosan én lehettem rokonszenves, rokonlelkületű (merem remélni) neki, mióta az apám felkelt, nyújtózott egyet, majd maga mögött hagyta az evilág öblös karszékét és elment egy ismeretlen heverő szerelmétől csábítva a nagy füvek országába.
(Csakhogy lásd, milyen kivételes erők irányítják sorsát: egyszer elcsavargott, de visszahozta egy bútorszállító brigád, más alkalommal, de ez már évekkel később volt, hosszabb időre megbetegedtem és ágyban, kórházban fekvő voltam. El kellett a karos testszéket hanyagolnom. Így eshetett meg, hogy elkeseredésében úgy döntött, véget vet napjainak. Kiugrott az első emeletről. Mikor hazajöttem a hármas számú belgyógyászati klinikáról, éppen karácsony volt, és becsenget a szomszéd, azt kérdi, nem az önöké ez a fotel, ott találtam magába roskadva az ablak előtt. Különös erők őrködnek felette, annak ellenére, hogy közel tíz métert zuhant, egy karcolásnyi sérülés sem volt rajta. Na de a lelke....)
Egy egész sereg állított be, fiatalok, nálam mindenesetre fiatalabbak, ami ma már nem nagy művészet, tekintetbe véve hosszas előéletem, iskolázottságom, felmenőim számát és lépcsőfokait, genealógiai elágazásaimat; egészen meglepetésszerűen ütöttek rajtunk, már túl voltunk a karácsonyi töltött káposztán és tejszínes pirogon, már kissé belekaptak a lángok a műfába, de sikerült eloltani, viszonylag kevés hőveszteséggel kiszellőztetni, amikor becsengettek, elváltoztatott hangon kértek bebocsátást, amit nem volt okom megtagadni tőlük, mert ismertem őket, tanítványaim is lehettek, feljöttek egyesével az első emeletre, illedelmesen megálltak az előszobában, le akarták vetni a havas-lucskos csizmáikat vagy bakancsukat, de mondtuk, hogy ez nem a röcsögei tanítólakás, és mi nem vagyunk afféle kekeckedő tisztaságpszichések, direkt jót tesz a szőnyegnek egy kis idei hó, ide nyugodtan be lehet lépni, és miután elénekelték a szokásos karacsonyi kántókat három szólamban, kis mazsolával és angyalhajjal meghintve – úgy az igazi, mondaná nagyapám az ismert (és méltatlanul elfelejtett, beporosodott) klezmer-énekes, aki mindenhez értett, kivéve a családi béke megteremtéséhez, ezért is nősült hétszer, és így nekem hét nagyanyám lett volna, ha idejében születek, bár tényleg idejében születtem, mert a hét nagyanyámból hatot elemésztett a tűz, a hetedik meg Argentínából évekig küldözgette a piskótát, ugyanis az volt a rögeszméje, hogy azt nem kobozzák el a kommunisták a vámnál, annyi piskótánk volt, hogy a környéken csak úgy hívtak: a piskótás Tordaiak (azelőtt Sterner); ki is árusíthattuk volna, de mi csak elosztogattuk a szegényeknek, verebeknek, arra haladó hajléktalan bokorlakó szerzeteseknek – tehát ott álltunk egymással szemközt, ők hetvenheten a fiatalok és velük szemben én, kellett valamit válaszolni erre a kiváló karácsonyi kórusmuzsikára, így illett a lovagiasság szabályai szerint, ennek van bukéja, az európai kultúra rendszere ezt kívánta volna meg. Szerencsére Myron, a kolbásztöltő fia kisegített és azt mondta, Tordai bácsi, tessék elénekelni az Internácionálét. Nem inkább egy Nacionálét akarsz, fiam, próbáltam kitérni a kényelmetlen kérés elől, hiszen itt, a tömbházban a magunk 58 négyzetmétere ellenére is úgy ismertek, mint szerény, komoly, sokat olvasó, bár gyatrán sakkozó, de világlátott felelős férfiút, akinek nincsenek politikai preferenciái, és megeszi a háromnapos félbarna kenyeret is kevés lecsóval, mégis alig habozva rázendítettem, hogy Fel, fel, ti rabjai a földnek, dehogy is zendítettem rá, hiszen utoljára valamikor iskoláskoromban kellett elénekelni órák előtt, hétfőn, rettenetes internátusi lábszagos, takaró alatt matatott éjszaka után, hát bevallom, egészen szordinóban kezdtem, hogy renomém romjai, üvegcserepei ne hulljanak vissza borotvaélesen a fejemre, hogy családom testi-lelki épségét semmivel se veszélyeztessem (ők úgy gondolták, hogy erre a dalra sem emlékszem, ahogy hetekig vívódtam azon, hogy miként hívják a Casablanca férfi főszereplőjét, amíg eszembe jutott Humphrey Bogart neve), ott botladoztam a munkásosztály forradalmi indulójának elején, szegény francia szerző ugyancsak vaszkalódhatott a világproletárok által ásott sírjában, haladtam előre, reménytelenül és szégyenkezve az előszobából beszivárgó fiatalok előtt, amikor nem tudni mi módon, miféle hangmechanizmusok, csurgások, átvetések, szűrődések, szivárgások révén valahol a másodikon, aztán a harmadikon is bekapcsolódtak az énekbe, mindenki a maga anyanyelvén, portugál, spanyol, cseh, lengyel, jiddis (nem is tudtam, hogy egyéb zsidók is laknak a házban rajtunk kívül), és amikor már annál a bizonyos végső harcnál bizonygattuk, hogy tényleg ez lesz a legutolsó, Baracky bácsi, aki még nálam is öregebb volt és tót, ráadásul klasszikusan suszter, tangóharmonikával adta meg a finálé felemelő aktusához a lelki fényorgonát.
Mostan valaki majd fel fog jelenteni, hogy önkényuralmi nótákat fújtok, mondta nejem, az egyetlen józan abban a pillanatban. A fiatalok addigra már visszavették a kabátjukat, fejükbe nyomták a kucsmát, megettek két-három tál mákos bejglit, és kiszóródtak az utcára, az előszoba ajtaja nyitva maradt utánuk, de érdekes módon nem volt hideg.
Ugyan, hetvenkedtem fölényesen, ne rezelj be, angyalom, de azért napokig szívdobogva vártuk a rendőrséget, a csendháborítási osztály munkatársait, hogy éjfél után becsengetnek, két ököllel verik az ajtót polgári ruhás, kalapjukat szemükbe húzó, felgyűrt galléros nyomozók. Nem jelentettek fel a szomszédok sem, ami azért érthetetlen számomra, mert máskor, egyéb alkalomkor, közönséges csillagállás mellett, alkalomszerűen vagy rendszeresen panaszlevéllel, felfolyamodvánnyal jártak a Hatóság nyakára, sugdostak milliom fülébe szent igéket, hogy lakásunkból elviselhetetlen antikvitás szűrődik ki, áthatol a falakon a daktilus, a penetráns és szívdobogásra emlékeztető folytonos hexaméterektől nem lehet aludni, Caesar és Agrippa Menenius vitája hangosabb, mint a legricsajosabb dél-amerikai fociközvetítés. Hogy ők már meglett emberek, sok mindent megértek, világháborút, államosítást, pénzbeváltást, kilenc pár szemináriumot egy végben, sej egy végben, prosztataműtétet és cirózist, fenékkotrást, lepényfutást, de ilyen rettenetes zajban nem lehet sem enni, sem inni, pláne olvasni, tévézni, hát még csirkét fogni?!! Most semmi ilyesmi nem történt. Ki érti ezt?
