Sivatagban
2013-04-09 15:52:27
- Nagy Székely Ildikó
József messziről felismerhető volt. Nem a járása vagy az öltözete tette azzá, mint a legtöbb, önmagát távolról leleplező embert, hanem a fejtartása. Faágba, madárvillanásba kapaszkodott mindig a tekintete, csillapíthatatlan szomjúsággal itta a fényt.
József messziről felismerhető volt. Nem a járása vagy az öltözete tette azzá, mint a legtöbb, önmagát távolról leleplező embert, hanem a fejtartása. Faágba, madárvillanásba kapaszkodott mindig a tekintete, csillapíthatatlan szomjúsággal itta a fényt. Gyerekkora óta magában hordozta ezt a különös sóvárgást, talán emiatt sem voltak valódi barátai. Nemcsak a vele egykorúakat riasztották el, a körülötte levő felnőtteket is elbizonytalanították és irritálták a fentibb világot fürkésző szemek, pedig nagyon szerette volna elnyerni a rokonszenvüket. Az egyetemi évek alatt aztán mintha mégis megtalálta volna a sajátjával közös hangokat. A kertészmérnökin olyan tanárokat ismert meg, akikre felnézhetett, egyes diákok pedig osztoztak vele a csodálatban. A kiteljesülés, önmagára lelés boldog öt éve volt ez. A kávézó reggeli félhomályában azonban nem erről beszélgettünk. Az államvizsga utáni sivatagi időt elevenítette fel József kezdetben lassan, szinte gépiesen, hogy minden szó papírra kerüljön, aztán egyre élőbbé téve, együtt lélegezve a történettel.
– Amikor befejeztem az egyetemet, mindenki éreztette velem, hogy kell még egy fogódzó. Korábban felmerült a doktori iskola gondolata, de mivel éppen akkoriban szüntette meg a magyar kormány az ilyen jellegű ösztöndíjakat, csak önköltségen végezhettem volna el. Úgy éreztem, nem éri meg, hiszen semmi biztosítékom nem volt arra, hogy a méregdrága külföldi képzés után sikerül állást találnom. Megpróbáltam idehaza boldogulni. Mivel a szakmában nem kínálkoztak lehetőségek, máshol kopogtattam. Úton-útfélen „legyél bróker, sokat fogsz keresni” típusú felhívásokba botlottam, gondoltam, én is bevállalom, bár éreztem, hogy ez a munka nem igazán nekem való. Fel is vettek egy biztosítótársasághoz. Másfél hónapot töltöttem ott el, de nemhogy nem kerestem semmit, a végén nekem kellett büntetést fizetnem, mert nem hoztam klienseket. Rövid idő múlva egyik volt évfolyamtársam szólt, hogy a nagyáruházban, ahol dolgozik, megürült egy állás a dísznövényrészlegen. Két váltásban dolgoztunk, kulimunka volt, de szerettem. Nagy volt a kereslet, sokan kértek tanácsot tőlem, jó érzéssel töltött el, amikor tudtam segíteni. A gazdasági válság előszelével azonban megváltoztak a dolgok. Egymást követték az ellenőrzések, egyre feszültebb lett a hangulat a felettesek és beosztottak között. Mintha lágerbe kerültünk volna, sosem volt elég jó a munkánk, és mindig a legrosszabbat feltételezték rólunk. Egy év munkaviszony után otthagytam az áruházat. Belátom, naiv elképzelés volt, de azt gondoltam, rövid időn belül találok valami jobbat, mindössze egy-két hónap kiesésre számítottam. A negyedik hónap végén hasított belém a felismerés, hogy tévedtem.
– Hogyan próbáltál munkát találni ez idő alatt?
– Háromféle internetes portálra is feliratkoztam, de kizárólag olyan állásajánlatokat küldözgettek nekem, amikhez nem sok közöm volt. Állandóan újságok apróhirdetéseit böngésztem, interjúkra jártam. Nem voltam válogatós, sok mindent bevállaltam volna, gyógynövényesnél, gyorsétkezdében, bolti eladót kereső cégnél is próbálkoztam, de nem jártam szerencsével. Sokszoros kudarcélmény után megpróbáltam a magam ura lenni, meghirdettem, hogy kertkarbantartást vállalok, és került is némi munka számomra. A legjobb ajánlatok az ismerősöktől érkeztek. Tavasszal és ősszel fákat metszettem, ültettem, párszor füvesítettem is. Egy kertészetben ideiglenes munkaerőre volt szükség, oda is elszegődtem. Közben valami biztosra, állandóra vágytam. Végül egy másik nagyáruház növényrészlegére vettek fel alacsonyabb beosztásban, mint kereskedelmi munkást. Nem a munkával volt a gond, azt szívesen elvégeztem, hanem azzal, ahogyan a főnököm beszélt velem. Állandó megaláztatások közepette igazán embertelen dolgozni, nem is bírtam pár hónapnál tovább. Ez után a tapasztalat után felhagytam a munkakereséssel, most már úgy gondolom, találjon meg a munka engem, ha akar. Persze, reménykedem abban, hogy hirtelen felvillan egy lehetőség, de a gürizésben már nem látok fantáziát. Úgy gondolom, ami erre készteti a legtöbb embert, az egy jól vagy kevésbé jól menedzselt félelem. Ha igazán jól menedzselt, akkor sokáig lehet csinálni, ha nem, rámegy a pszichés egészsége.
– Mivel foglalkoznál legszívesebben, ha választhatnál?
– A kertészetnek egy olyan ágával, ami a környezetvédelemhez kötődik.
– Mit tudsz a csoporttársaidról, sikerült elhelyezkedniük a szakmában?
– Nem tudok senkiről, aki idehaza a végzettségének megfelelő beosztásban tevékenykedne. Egyik barátom az utánunk végzett évfolyamról korábban a tanügyben kereste a helyét, most külföldön van, tőlünk is sokan hagyták el az országot. Az utánunk következő évfolyamról a diákok jelentős része külföldön dolgozik. Egyébként rájöttem, hogy ennél a szakmánál nem elég a felkészültség, menedzseri adottságok is kellenek. Az első állásinterjúmon azt mondta a tulajdonos, hogy olyan „űgyes” embert keres, aki mindenhez ért.
– Mi tölti ki a napjaid?
– Továbbra is vállalok kerti munkákat, emellett egyik nagyszülőmnek is gondját viselem, kiteszem neki az ételt, sétálni viszem. Sohasem unatkozom, de ha unatkoznék, az is jobb lenne, mint az, amit korábban átéltem. Tudod, hogy a természeti népek a sivatagban és az őserdőben legfeljebb napi három órát dolgoznak, nem pedig nyolcat? De a magamfajta ember viszonylag kevés pénzért a napi nyolc órát is zokszó nélkül lehúzza, ha szépen beszélnek vele.
