A sokszínű Ember

Városok, arcok, ragaszkodások és búcsúzások, zene, írói lét és létezés filozófusként, tanárként, boldogság és egy pecsétgyűrű.

Városok, arcok, ragaszkodások és búcsúzások, zene, írói lét és létezés filozófusként, tanárként, boldogság és egy pecsétgyűrű – Egyed Péter és Demény Péter szombat esti Látó-beszélgetése kulcsszavakban felvillantva. A Kolozsvárról érkezett vendéget egyetemistaként ismerte meg a házigazda, szemiotikát tanult tőle – „nem sok sikerrel,” mint mondta, nem vált belőle „csúcsszemiotikus” –, közben barátok lettek.

 – Idővel megtanultam ezt az embert. Nem teljesen, de egyre nagyobb érdeklődéssel követem mindazt, amit csinál. A nyelvművelők kerülik ezt a szót, de ez többet mond, konkrétabb a „művelnél,” jobban kifejezi Egyed Péter munkáját. Író, költő, filozófus, tanár. Az ilyen reneszánsz típusú alkotók érzékeltetik igazán, hogy mennyivel több az ember egyetlen minőségnél – mutatta be a meghívottat az Ariel Bábszínház publikumának a Látó szerkesztője, aztán már el is hangzott az első kérdés:

– Honnan ez a sok város, ez a sok ember?

– Kolozsvár belvárosában voltam gyerek – kezdte a helyszínek feltérképezését Egyed Péter, majd erdővidéki származású családjáról, a sepsiszentgyörgyi diákbulikról, az egyetemi években – többek között Abrudbányán, Sárközön – végzett szociológiai felmérésekről, a temesvári tanári állásról tett említést, végül marosvásárhelyi „szálait” is felmutatta: a ’70-es években az Igaz Szó melléklete, egy irodalmi antológia kapcsán járt ide, a rendszerváltás után pedig a Színművészeti (mai Művészeti) Egyetemen színházi szemiotikát tanított.

– Visky András mellett dolgoztam, és az erdélyi rendezők krémjét ismertem meg itt abban az időszakban – tette hozzá Egyed Péter, majd az elmúlt tíz-tizenöt évben kiadott életművekről beszélt.

– Korán elnémult,
„félbemaradt” alkotók jelenlé-tét szándékoztam biztosítani. Nem hinném, hogy ez egy rituális cselekvés, inkább a saját, személyes komfortomhoz tartozik hozzá, hogy ezek a művek a könyvespolcomon legyenek. Ugyanakkor ezeket a személyiségeket nehéz viselni, nehéz Panek Zoltánnak, Palocsay Zsigmondnak lenni. Nem érzem jól magam, mikor megtanulom, hogy hogyan működik náluk az irodalom. Előfordulhat, hogy éjjel arra ébredek, hogy Palocsay ott van a lakásban vagy az utcasarkon néz rám a hegyes tekintetével.

– Az irodalomtörténet elhelyez majd valahová, de belső ragaszkodásaid másak – sugallta az újabb kérdést Demény Péter.

– Engem elsősorban Szőcs Gézával kapcsoltak össze, diákként együtt szerkesztettük az Echinox című lapot, közben egymás könyveiről is írtunk. Ma már nehéz érzékeltetni, mennyire közel álltunk egymáshoz. Nemcsak vele, Cselényi Bélával, Palotás Dezsővel és másokkal is.

A harminc évvel ezelőtt megjelent Búcsúkoncert című verseskötet kapcsán vált legizgalmasabbá, legszemélyesebbé a beszélgetés.

– Elmentek a barátaim Magyarországra. Annak a megalázó sorban állásnak az élménye rendkívüli – idézte fel a kötet alapélményét az alkotó, aki a hetvenes évek elején, az autentikus beatkorszakban Pap Géza, Guzu lelkes gitárcipelőjeként kötött szövetséget a zenével, hat évig klasszikusgitár-iskolába is járt.

– Erős hangszeres élményeim maradtak meg ebből az időszakból. Amikor a Búcsúkoncertet írtam, napokig néztem, hol találkozik a zenei prozódia és a költészet, igyekeztem a kötet egészének színpadi, hangszeres formát adni. A kötet egzisztenciális, érzelmi töltete elég kemény, olyannyira, hogy még én is félek kinyitni.

Egyed Péter kétszer is távozott volna – derült ki a továbbiakban. Első alkalommal, miután felfedte szándékát, barátai elrohantak Domokos Gézához, és nemsokára a Kriterionhoz került szerkesztőnek, másodszori elhatározásakor a forradalom „állta útját.”

– Gondolkozás nélkül jelentkeztem kolozsvári egyetemi kollégáimnál, azóta is ott tanítok a Babeş Bolyai Tudományegyetemen.

A továbbiakban a Huszonhárom buborék. A Kurszk balladája című könyvre terelődött a figyelem.
A 2000-ben felrobbant tengeralattjáró huszonhárom ideiglenes
„túlélőjének” küzdelméről, illetve haláláról szóló kötetet Maja Ceszárszkaja oroszra fordította, mégpedig úgy, hogy az orosz nyelvben negatív konnotációval bíró
„buborék” szót sokáig kihagyta, helyette hangutánzó struktúrákat vitt a versezetbe, míg végül a kötet magyar címében meghatározó szerepet játszó szó is elhangozhatott.

– Ez volt számomra a költészeti technikával kapcsolatos legnagyobb tapasztalat – szögezte le Egyed Péter. Ezt követően a filozófia jelenlegi – több mint húsz évvel a rendszerváltás után még mindig mostoha – helyzetéről, a szakma művelőinek feladatáról beszélt, majd szokásos napvégi állapotát is ismertette.

– Boldogan megyek-e haza az egyetemről? Olyankor annyira üres a fejem, hogy ha megkérdezné valaki tőlem, hogy hívnak, inkább hallgatnék. A filozófia nehéz dolog, kiürít, de másnapra minden visszajön.

A zárókérdés a beszélgetőtárs által mindig is csodált pecsétgyűrű történetére is fényt derített: volt egy korábbi gyűrű, amelytől egyszer éjfél után hazafele menet fosztották meg Egyed Pétert, a jelenlegi ékszert egykori kedves olaszországi diákjától – ma már kollégájától – kapta. A párbeszéd utáni perceket a Huszonhárom buborék sorai tették maradandóvá.