Sorsdöntő áriák

Mintha szél kergetné az emberi sorsokat, olyan véletlenszerűek. Néha megesik, hogy döbbenetes fordulatok következnek be egy-egy útirányon, máskor pedig látványosan fölfele ível egy pálya – vagy éppen félresodródik.

Ha meg nem történt volna, ki mondaná meg, mi a közös egy német költőben, egy német dalmesterben, egy budapesti tisztviselőben, a vasúttársaságban, a kolozsvári református kollégiumban, egy fizikából írott doktori disszertációban, Bartók Bélában, egy Mozarthoz hasonló zsenialitású lányban, egy minisztériumból származó széklábban, egy rózsaszálban és egy bűvös számban? A sors szele, ez a nagy drámaíró mégis csodálatos virágcsokorrá komponálta az egymástól távolinak tűnő hajtásokat.

A csoda

1904. november 18-án csoda történt a budapesti Király Színházban. A társulat egy ismeretlen zeneszerző művét adta elő. A szívhez szóló magyaros dallamok, a dalszövegek nem engedték bóbiskolni a közönséget. Aztán egyszer megszólalt egy ária, egy szomorú dallam. A nézők lélegzetvisszafojtva meredtek a szólistára. A dal közepénél váratlanul elhallgatott a dalnok, majd a hangszerek is rendre elnémultak. Évek múltán is emlékezetes maradt ez az este. „Megszólal a dal a rózsáról – úgy énekli Papp Miska, mint még soha eddig. (...) Még énekel Papp Miska, s máris felcsuklik a sírás innen is, onnan is. Ez a fájdalmas dal a maga véghetetlen egyszerűségével valósággal meggyötri a közönséget. (...) De várni kell az ismétléssel, Papp Miska lehajtott fejjel áll, arcán végigperegnek a könnyek – Konti József is leteszi a karmesteri pálcáját, és vadul keresi a zsebkendőjét. Kacsóh Pongrác röstelli magát, de az ő szeme is könnyes” – így állít emléket Bókay János ennek az estének. De nem csak egy regényíró költői képzelgése volt ez a hangulat, a színészek közül Fedák Sári levélben újságolja szüleinek, hogy „ma volt a legnagyobb sikerem, mióta színpadon vagyok. Oly őszinte és oly nagy, amilyet elképzelni is alig lehet. Azt nem lehet leírni, hogy mit művelt a közönség. Az igaz, hogy még én sem voltam soha ilyen jó, de ilyen operett sem volt még a világon”.

Ki ez az ismeretlen zeneszerző, aki lelket lehelt a hangszerekbe, életet öntött a muzsikába? Csakis olyan ember lehet ez a komponista, aki maga is átélte a lélek szélsőséges érzéseit, másképp nem tudta volna megszólaltatni azokat. Talán meglepő, de a zeneszerző elismert fizikus, a híres Farkas Gyula professzor legtehetségesebb tanítványa, 

Kacsóh Pongrác.

A XIX. században még a magukat igényesnek nevező családok rendkívül odafigyeltek a gyermekek zenei nevelésére. Amolyan íratlan szabály volt, hogy illik tudni legalább egy hangszeren játszani. Kacsóh Pongrác 1873-ban született Budapesten. Édesapja a Magyar Államvasutak főtisztviselője, akit a kisfiú születése után hamarosan Kolozsvárra helyeztek. Az apát a család is követte az erdélyi városba. Gyerekkoráról meglehetősen keveset tudunk, csak miután a Református Kollégium diákja lesz, akkortól vannak visszaemlékezések róla. A líceum mellett – zenei tudásának tökéletesítése érdekében – bejár a kolozsvári konzervatóriumba zongorát, fuvolát és zeneelméletet tanulni. Ez utóbbi tudományt maga a konzervatóriumi igazgató, Farkas Ödön tanítja neki.

Éles elméjére felfigyelnek a tanárok: megfigyelései különösen pontosak, ha valamit szervez, azt is kivételesen jól csinálja. Kacsóh a zenét nem csak önmaga szórakozására tanulta. Diáktársai körében hamarosan iskolai zenekart szervezett, melynek ő volt a vezetője. Kolozsváron hangsúlyozottabban éli meg a magyar öntudatot. Talán Brassai Sámuel hatásának köszönhető, hogy akkoriban Mátyás király szülővárosa a magyar nyelvművelés egyik központja.

Zene, matematika és fizika

Ez a három, egymással rokon tudomány volt Kacsóh kedvence. Szabados Béla figyelmét is megragadta, milyen odafigyeléssel és precizitással műveli Pongrác mindezeket: „sokszor hallottam tőle, hogy elfáradva a legnehezebb matematikai problémák fejtegetései közben, üdülést és felfrissülést csak egy-egy örök életű zenemű eljátszásában talált”. Mindenképp jó zongorista lehetett, mert megbirkózott Beethoven zongoraszonátáival – amelyek nem gyerekjáték hírében állnak. A zene iránti rajongását ő maga is megemlíti egy osztálytársának küldött levélben. „Nincs zongora. (...) Felkelek reggel, és – nem zongorázhatom. Megunom a künn sétálást, és – nem zongorázhatom. Felkelek az ebédtől, és – stb. Vendégek jönnek, és én szokásomhoz híven nem zongorázhatom. (...) Kapom a flótám, de bárhova megyek is a bűvösbájos hangú instrumentummal, mindenki elűz magától, pedig nem is fújok magas hangokat.” Aztán végre megadatott a lehetőség, hogy próbára tegye a fuvolát: a Kolozsvári Nemzeti Színház fuvolása lett. Itt szerzett színházi, valamint zenekari tapasztalatokat, és találkozott sok-sok zeneművel, melyeket mindig részletesen – matematikai pontossággal – áttanulmányozott.

Doktori disszertáció mechanikából

A líceum befejezése után ugyancsak Kolozsváron tanult tovább matematika-fizika szakon. Csupán érdekesség, hogy professzorai közül éppen Farkas 

Gyulával tudott legjobban együttműködni – a muzsika megteremtette közöttük az „együtt játszás” reflexét. A professzor beavatta tanítványát minden tudományos kutatásába. Nem tartogatta magának a dicsőséget, hanem engedte, hogy a diák is tapasztalatot, elismerést szerezhessen. Kacsóh Pongrác az egyetem befejeztével elméleti mechanikából írta meg doktori 

disszertációját Az egyenlőségi és egyenlőtlenségi elv viszonya a mechanikában címmel tudományos vezetője nem véletlenül Farkas Gyula volt. A munka végeredménye, hogy 1896-ban dicséretes jelessel védte meg munkáját, és ezzel megszerezte a doktori rangot. A tudományos cím és az 1897-ben megszerzett tanári oklevél munkára szólította fel a véndiákot. 1898-ban Budapesten kap tanári állást a VIII. Kerületi Állami Főgimnáziumban. Tanítványai szerint szigorú és következetes pedagógus volt, a szorgalmat és a rendszeres munkavégzést maradéktalanul elvárta.

Tanár, zenekritikus, dalszerző

Tanárként is a muzsika jelentette számára az élet ízét, színét, illatát, hangulatát. Már dalszerzéssel is próbálkozott. Barátai elismerték, de érezte, hogy tökéletesítenie kell még zenei tudását. Herzfeld Viktor tanította a zeneszerzés titkaira.

A matematika és a fizika mellett zenekritikákat is írt, sőt a Zenevilág című lap felelős szerkesztője volt egy ideig. Kacsóh volt az első, aki teljes mértékben felismerte Bartók Béla jelentőségét. 1903-ban, hogy felhívja Bartókra a figyelmet, „fenomenális zongoraművész és komponista” éljenzésben fakad ki. Akárcsak Robert Schumann, Kacsóh is álnéven írt néhány kritikát, így Florsztán (Schumanntól kölcsönzött ötlet) álnéven tovább méltatja a leendő nagy zeneszerzőt: „Bartók szerzeményeit a legtalálóbban így jellemezhetjük: teljesen modern és teljesen magyar”. Valószínű, hogy Bartók megértéséhez akkor nemcsak zenei műveltségre, hanem a pontos matematikai elemzőképességre is szükség volt – e ritka szerencsések közé tartozott Kacsóh Pongrác, hogy idejében megértette Bartók zsenialitását.

Az újdonság iránti rajongása és fogékonysága miatt szinte elveszítette barátait. Az 1900-as évek legelején két rivális színészi társaság versenyzett egymással a közönség kegyeiért, a Király Színház és a Népszínház. Kacsóh legtöbb barátja a Király Színház rajongója volt. Itt mutatták be Huszka Jenő és Bakonyi Károly Bob herceg című, rendkívül népszerű operettjét. A mű a századik előadás közelében járt, amikor Gráci (így becézték a barátai) az általa szerkesztett lapban a következő beharangozót írta: „...felhívjuk olvasóink figyelmét a Népszínház következő újdonságára, a Kínai mézeshetek című operettre, amelynek főszereplője mindannyiunk kedvence, Küry Klára...” Nem nehéz kitalálni, mi lett ennek a következménye: a közönség rohant a Népszínházba az új operett megtekintésére, Bakonyiék századik előadása elmaradt, a Bob herceget azonnal levették műsorról. Bakonyi és Huszka talán még a pokolba is elküldte Grácit, Beöthy László, a színházi direktor sötét fellegeket látott közelegni a bevétel kiesése miatt. Csak akkor enyhült a haragjuk Gráci iránt, amikor megtudták az idézett sorok hátterét: a zenelap fiatal szerkesztője nem csak nézőként rajong Küry Kláráért...