Sütő András: Édes Néném, ne hagyj el!
Biblikus mélységben, isteni szavak fényében időzve nem kerülhetem meg a vallomást: nyelvünk és általában az emberiség nyelveinek csodáját már gyermeki kíváncsiságom, aztán galambősz korom tűnődéseiben is magának az egyetemes létnek, az élet eredetének titkai közé soroltam.
Biblikus mélységben, isteni szavak fényében időzve nem kerülhetem meg a vallomást: nyelvünk és általában az emberiség nyelveinek csodáját már gyermeki kíváncsiságom, aztán galambősz korom tűnődéseiben is magának az egyetemes létnek, az élet eredetének titkai közé soroltam. Közel negyedszázada, mikor kisunokám kezét fogva mint mesebeli hősök indultunk nagy útra, hogy eljussunk Szavaink Nagyfejedelemségébe, ahol őt anyanyelvének roppant öröksége várja; mikor Maros-parti, mezőségi és Hargita környéki szógyűjtögető barangolásaink nem csupán örömmel, kacagással, de bánattal, aggodalommal is eltöltöttek minket; mikor azt tapasztaltuk, hogy közülünk való, kufárlelkületű janicsárok pénzért, hatalomért, anyjuk haló porát is, nemzetisek eladni, tehetetlenségünkben és gyöngeségünkben csöppnyi mesébe húzódtunk. Ott minden lehetséges. Az is, hogy nyelvi köntöst és köpönyeget váltó magyarjainkat Istennek fölmutatva elszomorítsuk őt és feddő-fenyítő szavakra késztessük. Ilyenformán vetettem papírra tehát 1977 táján az Úr képzelt rosszallását. Péternek mondta volt közös földi vándorúton: Hebron mellett, a damaszkuszi mezőn bukkantam jó vörös agyagra, amiből az embert teremtettem. Az egyetlen lény, akit felruháztam a szavak erejével, saját hatalmammal tulajdonképpen... Hogy mindétig újrateremthesse önmagát, valahányszor a megsemmisülés veszélye fenyegeti. Létének forrásául a Napot teremtettem, a külső fényt, értelmének azonban a belső világosságot: a nyelvet, amely gondolatainak, szellemének egyetlen magháza... Tudnia kell tehát: életének célját s értelmét fogja keresni majd ezen a földön, és nem találja meg semmiben... ha belső világosságát, e Második Világmindenségét, Magánkozmoszát föladja, elkótyavetyéli a hiábavalóságok vásárterén. Hiába tanítom én őket arra, hogy mit beszéljenek – ha jó szavaikat elhajítják és szembekacagják szerelmükben az Énekek Énekét. Megijedt Péter. Büntető szándékod van, Uram? Nyüszíteni fognak és makogni, miként a majmok, mondta szomorún az Isten. Önkifejezés dolgában arra ítéltetnek, hogy malomköveket varrjanak össze, és homokból kötelet fonjanak.
Mese volt, véres valónak tapasztalatából keltettem életre. Anyám, Isten nyugtassa meg, mesémet olvasva tán először mondta volt: Miért írsz olyasmit, fiam, ami folyton-folyvást betelik rajtunk? Bukaresti szolgálati évei után hallgasd, ha megszólal, hallgasd Ferenc nagybátyádat! Azt mondja: Vigye dráku a populáris konsziliumot, bémentem a székrétárhoz, mondom neki: ha nincs procsesz verbál, én ámendát a csukakért nem fizetek, nem kapartak az ű kercsiben, én a direktornak károkat nem csináltam, megesküszek a papnál is, a Dumnyezó úgy büntessen engem!
Milyen beszéd ez, fiam? – lobbant felém anyám rosszallása. – Az ilyenekről írtad, hogy nyelvkárosultak, hát azok is lettek! De még egyebet is írtál: hogy bujdosó vagy. Miért kísérted az Istent, fiam? Miért juttatod eszébe, hogy bujdosással is büntethet? Bánatban, bajban is mosolyos arcán rémület suhant át: valahol az időnek mélyén rám és reánk várakozó borzalmak sejtelme. Egyet botlott akkor a szívem, de magyarázni kezdtem hirtelen anyámnak, mondván: Ó, nem úgy volt az, nem akartam én senkit, és kivált nem a Jóistent megbotránkoztatni.
(...)
Édes Néném, ne hagyj el bennünket. Édes Néném, tenélküled pangó vizek maradunk ellopott folyóink s a tovafutott patak nyomában.
Halálod a halálok büntetése rajtunk.
Édes Néném, teveled meghaltunk itt mindahányan, külön-külön és együttesen, apraja, nagyja, koldusa, Krőzusa Kelemen minden ivadékának. Édes Néném, a félkarú, féllábú, a szemeszúrt világtalan nem csonkább a nyelvcsonkítottnál. Édes Néném, ne mondd az enyészet nyelvén, hogy minden tagodat, ízeidet elszedték egymástól! Tagjaid és ízeid vagyunk. Erőre kapunk egy pillantásodtól is. Jer vissza közénk, és ezután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Édes Néném, távozásoddal a természet rendje bukik föl: a galamb vércsefiat, mérges kígyót költ, a szarvastehén farkast fiadzik. Patkány az égen! Énekesmadár a patkány fészkében. Méregméz és ugató halak. Szőlőtőkén kukacfürtök, sündisznótermés a gyümölcsfáinkon, és varangyvirágok nyílnak a kertekben. Édes néném, akármint fordult a sorsunk, úgy voltunk teveled, menedékreménnyel, mint gyöngy a kagylójában, de szívünk most már az anyanyelv siralomháza.
Ravatalán Édes Néném szavaimat nem hallhatta.
Késő bánat a koporsó melletti bánat. De fényár támadt a templomhajóban, és azon akárha mennyei úton ereszkedtek volna alá, anyám lépdelt felém, oldalán a Gyermek, Szavaink Nagyfejedelemségének kicsi vándora mindétig az oldalamon. Akkor megállt előttem, és így szólt anyám: gyermek nélkül nincs és nem lesz feltámadásunk. Mondd utánam, Lacika: Édes Néném, ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled...
S a bibliai Ruthnak szavaival kánonban folytatták ragaszkodásunk imáját: Mert ahová te mégy, oda megyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem. Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled.
Nagy csend támadt ekkor a templomban.
A ravatal és a reménytelenség felől válasz jött anyám szavaira s a
vadonatúj gyermekhangra.
Édes Néném felemelkedett fektéből a ravatalon.
– Hát akkor jól van – mondta a fiatal életnek színeiben fölragyogva, látván maga mellett a gyermeket. – Nem bánom, ha szállást adtok, mielőtt elindulnék Zágon felé. Mert úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. Te pedig, te, gyermek, legyél a te becsületes nevednek mindig köteles, láncos, madzagos, zsinóros szolgája, hogy nyugodt szívvel bárhol, bármikor elmondhasd: mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.
Isten engem úgy segéljen.
