Hétköznapi történet
A madárcsontú, idős asszony leginkább egy nyolcvanas évekbeli nippre emlékeztetett, olyanra, amilyen a múlt rendszerben csipketerítőn ékesített egy üveges vitrint vagy a fehér-fekete televízió tetején trónolt. A parányi lakásban azonban, ahol Márta néni közel négy éve élt, nyoma sem volt efféle emlékeknek. Szobája falát barna keretben őrzött, utazásélményekről mesélő fényképek színesítették, egy kis asztalra helyezett üvegtálban megannyi kagyló, a sarokban szerénykedő fonott kosárban alma, körte, banán vonzotta a betérő tekintetét. És persze a hatalmas könyvespolc roskadásig megrakva a világirodalom remekműveivel. Mintha ez a sok száz értéket kínáló bútordarab lett volna a központi eleme, és ugyanakkor – méreténél fogva – ellensúlyozó tényezője ennek az egész miniatűr világnak.
– Hát igen, az olvasás – mosolyodott el vendéglátóm leplezetlen ámulatom láttán – kislánykori szerelem. Nem is lehetett engem mással büntetni, csak azzal, ha nem engedték, hogy elmerüljek a szebbnél szebb regények világában. Harmadikos koromban már faltam őket, egyiket a másik után. Volt belépőm a könyvtárba, onnan „zsákmányoltam” az olvasnivalót, meg vásároltam is a gyűjtött pénzemből. A Jane Eyre volt a legelső komolyabb regény, ami elvarázsolt, aztán az Üvöltő szelek, majd a Brontë nővérek után Mark Twain műveire „vetettem rá” magam. Nekem gyermekkoromban senki nem olvasott mesét, de én, amint megbarátkoztam a betűkkel, azonnal elkezdtem kárpótolni magam. Eleinte persze csak rövidebb állatos meg királylányos történetek találtak meg, a kicsiknek szóló irodalom azonban nem tudott lekötni. Mostanában ezt a mulasztást pótolom, amikor ugyanis valamilyen ünnepi alkalomra meséskönyvet vásárolok egy rokon lurkónak – bármennyire is megmosolyogtató –, mielőtt becsomagolnám, gyorsan elolvasom. Ez is jelzi, hogy nyakig benne vagyok a második gyermekkorban – kacagta el magát Márta néni.
– Hogyhogy nem olvasott önnek senki kiskorában? – ragadtam le egy korábbi mondatnál.
– Anyámnak sajnos alkoholproblémái voltak. Ahogy hazajött a munkából, nekilátott az iszogatásnak, az esti mese idejére pedig már hangosan húzta a csendest. Apám, szegény, igyekezett helyette is helytállni, főzött, mosott, szőnyeget porolt, szombatonként az egész házat kitakarította, még az iskolai szülőértekezletekre is ő járt, de azt már nem lehetett elvárni tőle, hogy a lelki épülésemre is különösebb gondot fordítson. Ami tőle telt, így is mindent megtett. De nehogy azt gondolja, hogy édesanyámra neheztelve gondolok. Biztos vagyok benne, hogy olyan terhek szakadtak rá a házasságban, amiket csak így bírt cipelni.
– Vannak testvérei? – fordítottam egyet a beszélgetés menetén a hirtelen feszültté váló légkörben.
– Egyke maradtam, a szüleim szerencséjére. Elég nyűg voltam én is mindkettőjüknek, bár apám igyekezett ezt nem érzékeltetni. De, mint mindennek az életben, ennek is megvolt a maga haszna. Sokkal önállóbb lettem, mint a velem egykorú lányok, megtanultam jól érezni magam a saját társaságomban. Így nem is kötöttem szorosabb barátságokat tizenévesen. Már jó ideje dolgoztam, amikor mégis beszippantott egy társaság, a kollégáim összetartó csapata. Egy Attila nevű munkatársam névnapi partiján, január 7-én ismertem meg a férjemet, aki úgy nézett ki, mint Alain Delon, és úgy ivott, mint anyám. Ez utóbbi tulajdonságát persze csak a későbbiekben fedeztem fel, amikor már összekötöttük az életünket. Egy fiunk született, aki valósággal rajongott az apjáért, pedig tudomásom szerint ez inkább a leánygyermekekre jellemző. Miatta tűrtem sok éven át a rengeteg cirkuszt, megaláztatást. Nem szeretném részletezni annak az időszaknak a történéseit, a lényeg, hogy végül nem én hagytam el a férjemet, hanem ő engem, pontosabban minket, egy nála jóval idősebb nőért. A fiunkat összetörte az apja távolléte, és tőlem is még jobban eltávolodott. A tanulás jelentette számára a menekülési útvonalat, alig várta, hogy más városba mehessen egyetemre. A nősülést nem siette el, de aztán annak is eljött az ideje. Több mint 15 éve Angliában él a családjával, programozóként dolgozik, és úgy tudom, boldog. Van egy négyéves lányunokám meg egy kilencéves fiú. Néha felhívnak telefonon, de hazajönni nemigen szoktak.
Újra szakadozni kezdett a történetfonal, ideje volt feltennem a kérdést, ami számomra az egész beszélgetés apropóját jelentette.
– Mi történt a régi otthonával?
– Elcseréltem. Abban a háromszobás tömbházlakásban nőttem fel, ott néztem végig gyermekként a szüleim perpatvarait, és miután ők már eltávoztak ebből a földi világból, ott húztam össze magam nagyon kicsire, hogy ne találjon rám a férjem esténként menetrendszerűen fellángoló indulata. Amikor a fiam egyetemista lett, és egészen magamra maradtam abban a nagy lakásban, egyre nyomasztóbbá váltak a régen megélt pillanatok. Sokáig viaskodtam magammal, amíg jó pár évvel a nyugdíjazásom után rá nem szántam magam a költözésre. Meghirdettem a lakáscserét, és viszonylag hamar meg is jött a válasz. Természetesen egy elég szép összeg is járt az új kuckóm mellé, abból a pénzből bővítettem az itthoni könyvtáramat, és több meseszép utazással is megajándékoztam magam. Szervezett kirándulásokra fizettem be, így jártam be Európa nagyvárosait, sőt még Tunéziába is eljutottam. Mindenhonnan hoztam haza egy-két szuvenírt, amelyek azóta is körbevesznek, és emlékeztetnek arra, mennyire csodálatos tud lenni az élet, ha megengedjük neki, hogy az legyen.
