Lídia sohasem rajongott a locsolóváró hétfőkért, ez volt a húsvéti hagyomány forgatókönyvének egyetlen részlete, amit szívesen átírt volna.
– Kislánykoromban mindig irigyeltem ilyenkor a fiúkat, akik az apjukkal, a keresztapjukkal vagy az osztálytársaikkal átcsatangolhatták a napot, és miközben házról házra jártak, eldönthették, hogy hol mennyit időznek – kezdett történetébe negyvenes évei második felében járó barátnőm. – Mi reggeltől estig ünneplőben ücsörögtünk otthon a húgommal, és ha valami férfiember – rokon, szomszéd vagy jóbarát – betoppant hozzánk, végig kellett kedveskednünk a látogatást. A testvérem számára ez teljesen természetes volt, örömmel kínálgatta a vendégeket süteménnyel és festett tojással, és az sem volt ellenére, ha fél órán át faggatták az iskolai dolgokról meg arról, hogy tetszik-e neki valamelyik fiú az iskolában. Én olyankor csendesen lázadó „háttérképként” hallgattam a díványon. Mindig is rühelltem a „házi színházat”, így hozzám harapófogó kellett, és még úgy is nehezen jöttek a szavak. Úgy voltam vele, hogy aki egész évben nem nyitja ránk az ajtót, az ilyenkor is csak a látszat kedvéért jön, és igazából egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velünk.
– Mikor jött el a változtatás ideje? – szóltam közbe.
– A középiskolában, amikor már az osztálytársaim is kezdtek szállingózni hozzánk húsvét másodnapján, jelentősen javult a helyzet. De az igazi élményem az volt, amikor elsőéves egyetemistaként az akkori szerelmemmel elvonatoztunk a locsolónap hajnalán Dédabisztrára, és onnan felgyalogoltunk az Istenszékére. Olyan nyugodtnak és szabadnak addig talán nem is éreztem magam, pedig nekem, a panelvilág kényelmében felnőtt leányzónak nem volt egy könnyű táv, főleg a párom diktálta ritmusban. Menet közben egy kisebb baleseten is átestem, zuhantam egy „sort” egy vihartól kidöntött fáról, ami elzárta az utunkat, és én, a „nagy vagány” megpróbáltam megmászni, hogy ne kelljen kikerülnünk. A hátizsákom kivédte az esést, így nem sérültem meg, és utána csak még több volt bennem az adrenalin. Leírhatatlan érzés volt feljutni a tetőre, és látni, ahogy alattunk zöldellnek a fenyők, szállnak a madarak. Visszafele egy kicsit eltévedtünk, de végül sikerült időben leérnünk a vonatállomásra. Azon a húsvéthétfőn elhatároztam, hogy ezután minden évben így ünneplek.
– Sikerült ezt betartani?
– Nagyjából. A következő évre kifáradt a kapcsolatunk a párommal, ebben talán annak is szerepe volt, hogy hónapokig együtt laktunk Kolozsváron, és már ismertük egymás minden lélegzetét. Így a második istenszékei kirándulásra már egyedül mentem.
– Nem féltél?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem semmi szorongás, főleg mivel az ismerőseim arrafele bolyongó juhászkutya-falkákkal és medvelábnyomokkal riogattak – bár akkoriban még nem volt ez olyan gyakori jelenség, mint az elmúlt években –, de minden aggodalomnál erősebb volt bennem a vágy, hogy újra feljussak oda. Próbáltam pontosan visszaemlékezni az utunk minden részletére, és – mintha egy láthatatlan kéz irányított volna –, meg is találtam az ösvényt. Visszagondolva, ezt a második utat az tette a legszebbé, hogy nem volt bennem semmilyen megfelelési kényszer, önmagamon kívül senkivel sem kellett tartanom a ritmust.
– Nem érezted magad egyedül az úton?
– Bármennyire is hihetetlen, egy cseppet sem. Amint már utaltam rá, végig olyan volt, mintha nem lennék egymagamban, talán ez is tette igazán széppé az egészet. Boldog fáradtsággal ültem fel este a hazafele tartó vonatra, kicsit el is szunnyadtam a nyitott fülkés vagonban, és amikor valahol Szászrégen és Gernyeszeg között magamhoz tértem, egy ezüstgyűrűt láttam a szemközti ülésen. Körbekérdeztem az utasokat, hogy nem az övék-e, de senki nem ismerte az ékszert. Tanácstalanságomban magamhoz vettem, hazavittem, aztán kitettem egy újsághirdetést róla a magyar és a román sajtóba, és egy rádióadóban is bemondattam, hogy mit találtam azon az esti vonatjáraton. Akkoriban, ugye, még híre sem volt a Facebooknak, ami jelentősen megkönnyítette volna a dolgomat, de így is megtettem a tőlem telhetőt. Nem is a gyűrű pénzbeli értékéért igyekeztem megtalálni a tulajdonosát, hanem mert arra gondoltam, hogy talán lelkileg sokat jelenthet valakinek ez az ékszer. Utólag elképzelhetőnek tartom, hogy viselője szándékosan szabadult meg tőle, hogy a hozzá fűződő emlékek se gyötörjék, mindenesetre a hirdetéseimre nem érkezett válasz. Így megtartottam a gyűrűt, mi több, egyféle kabalává vált a fontosabb életeseményeimen. Az ujjamon volt, amikor államvizsgáztam, az első állás-interjúmon sem felejtettem otthon, és később is mindenhova elkísért, a házasságkötő terembe és a templomi esküvőmre éppen úgy, mint pár év múlva a szülészetre. A húsvéthétfői családi kirándulásokra, Istenszékére is mindig velem tartott. A világjárvány időszakában hagytunk fel ezekkel a túrákkal, idén azonban szerettünk volna újra elindulni. Húsvét szombatján este már gyúrtam a darált húst a fasírthoz az útra. Főzés előtt a karikagyűrűmmel együtt a szerencsegyűrűmet is levettem, hogy ne piszkoljam össze. Amikor dolgom végeztével vissza akartam húzni az ujjamra, csak a jegygyűrűmet találtam a konyhaasztalon, a kabalámnak nyoma veszett. A fiaimmal együtt tűvé tettük a konyhát, eredménytelenül. Már azt hittem, hogy valahogy bekerülhetett az ékszer a szemeteszsákba, amit nem sokkal azelőtt vitt le a kérésemre a nagyfiam. Nagyon rossz érzés volt, hogy le kell mondanom róla, de nem volt választásom, beletörődtem. Húsvét vasárnapján azonban, amikor a kora reggeli kávéhoz botorkáltam ki a konyhába, hirtelen megpillantottam a gyűrűt az asztal lábánál, ott, ahol azelőtt este többször is kerestem. Alig hittem a szememnek. A nagyobbik fiam, persze, hamar talált erre racionális magyarázatot, de nekem akkor is olyan volt ez az apró történés, mint egy igazi húsvéti csoda. Ha a jövőben netán elbizonytalanodom a dolgok menetét illetően, elég lesz majd ezt felidézni ahhoz, hogy a helyes ösvényt újra megtaláljam.
