Szeretve szigorúan

A sok apró települést magába foglaló Székelybere község félreeső kicsi falujába, Seprődre köves úton döcögünk be, ami a falu túlsó végétől célját vesztve  a határban kanyarog tovább. Látogatásunk nem előzmény nélküli. A mesét mondó pöttöm seprődi lánykára és a vidám verset „kellő komolysággal” szavaló kisfiúra azon az ünnepségen figyeltem fel, amelyen a korosztályos vetélkedők országos szakaszán díjazott diákokat jutalmazta a tanfelügyelőség. 

 

A titok nyomában 

A műsor lejártával a Seprődről érkezett két gyermek a tanítónőhöz szaladt, és úgy karolták át, mintha az édesanyjuk lenne. Közös örömük keltette fel bennem a kíváncsiságot az iskola iránt, amelynek 9 gyermekből álló osztatlan 0-IV. osztályából ketten Erdély legjobbjai között szerepeltek. Hátha sikerül megfejteni a tanítónő titkát, gondoltam, akinek a keze alatt magabiztos, tehetséges gyermekek nevelődnek. 

A dombok övezte völgyben meghúzódó falu iskolájára a református templom vigyáz. Takarásában első próbálkozásra észre sem vesszük az épületet. Mint később kiderül, nemcsak fizikai valóságában, apró csodákkal is sikerült mindeddig megóvnia a tanintézményt a megszűnéstől. Az iskolát keresve bejárjuk a falut, amelynek utcáit a délelőtti órákban gangosan billegő ludak uralják. Ami természetes, hiszen a mindössze 140 lakosú települést többségében állattenyésztésből élő családok lakják. Érdeklődésünkre megmutatják az irányt, s az iskolában Tăslăvan Melinda tanítónő vár kisdiákjaival együtt. 

Meglepetésemre a gyermekek megtapsolnak, de mielőtt a „siker” láttán elbízhatnám magam, bátran elmondják, hogy az elismerés bordó cipőmnek szól, ami pont olyan színű, mint a tanító nénié. A gesztus jó megfigyelőképességük mellett a tanítónőjükhöz való ragaszkodást jelzi, s ahogy a látogatás végére érünk, bebizonyosodik, hogy van is miért. 

 

Az országos élmezőnyben 

– Szép év volt, sok sikerrel, műsorral, ünnepséggel – emlékezik a tanító néni. A harmadik osztályos Kovács Péter körzeti első díjat, a megyei szavalóversenyen dicséretet, a Vidám Versek Versmondó Verseny országos szakaszán különdíjat nyert. Regemondásban második lett a megyében, az országos versenyen Napsugár-díjjal jutalmazták. A másodikos Kálmán Kinga a mesemondó verseny megyei szakaszán az első helyen végzett, az országos megmérettetést októberben Sepsiszentgyörgyön tartják. Szinte kérés nélkül mondják is a mesét, a verset, s érdeklődésemre Péter megnyugtat: ő bizony egy csöppet sem izgult. Energiája, odaadása láttán úgy tűnik, hogy Kingának sincsenek gátlásai. Példájukon a másodikos Szabó Beáta is felbátorodik, s nekifog a mesének, amit láthatóan a többiek is ismernek. A tokból előkerül a furulya, a kis csapat ügyesen zenél, majd a tanítónő utasítására szorgalmasan rajzolni kezdenek, hogy az idei legszebb élményüket megörökítsék. A negyedikes Kovács Tamás a szovátai osztálykirándulást idézi fel, a legtöbben azonban a dombon levő diófát és környékét, az osztály kedvelt kirándulóhelyét örökítik meg. A rajzokon megelevenedik az almaszedés az iskola udvarán levő fáról, és a „gidalátogatás” is. 

– Itt falun együtt élünk az állatokkal, ha kisállat születik, az eseményt jelent az egész osztály számára, ezért megnézzük. Később kiderül, hogy az állatok kellemetlen élményeket is okozhatnak. Az előkészítő osztályos Szabó Szilárdnak például a róka az udvarukból lopta el az iskolatáskáját, megrágta a Szivárvány gyermeklapot, ami a jelek szerint nem ízlett neki. A táskát megtalálták, de a „tudós” róka úgy elrejtette a tolltartót, hogy azóta sem akadtak a nyomára. A Tamás, Kinga, Beáta, Szilárd rajza mellett a negyedikes Demeter Hunor Árpád, Fekete Adrián, Andrási Barbara Krisztina, valamint Szövérfi Réka rajza is a táblára kerül. Szépek, színesek, és jobbára a szülőfalu iránti szeretetről szólnak. Egyébként Kingának egy rajza megjelent a Szivárvány gyermeklapban, az osztály negyedikes tanulói a Szólj, szám! pályázaton Napsugár-oklevelet kaptak – jegyzi meg a tanítónő.

 

Bécsi keringő a Teleki-kastélyban

A gyermekrajzok számbavétele után a tanítónőn a sor, hogy legszebb élményéről beszámoljon. Már mondja is a választ: amikor osztálya a gernyeszegi Teleki-kastélyban bécsi keringőt táncolt. A lányok habos tüllruháját függönyből az anyukák varrták, s a keringő mellé megtanulták a tangót is. Be is mutatják, hogy mit tudnak, s csak kapkodom a fejem, ahogy bálteremmé lényegül át az osztály. Őszintén elámulok a fiúk irigylésre méltó tartásán, akik biztos kézzel vezetik és forgatják az ügyesen mozgó lányokat. Végül párcserével esélyt kap az előkészítő osztályos kisfiú is, aki esetlen botorkálás helyett úgy táncol, mintha egyébbel soha nem foglalkozott volna. Elismeréssel nézem őket, s biztos vagyok abban, hogy felnőttként sem lesznek félszegek, feltalálják magukat a társasági életben. A klasszikus táncok mellett Mikulás- és indián táncot is tanultak, eljárták a virágok táncát. A szüreti bálon csárdást roptak, miután az alkalomhoz illő módon szekérről hívogatták a két falu lakóit a mulatságba. A Kurutty vetélkedőn bábdarabot adtak elő. Már mondják is A mese a barátságról tanulságát: „az a barát, aki mellett mersz önmagad lenni” – erre oktatja a darabban a kisfiú a színétől szabadulni akaró feketerigót. Voltak szimfonikus hangversenyen, hangszerbemutatón a Kultúrpalotában, táncoltak az andrásfalvi színpadon. Szép műsorral köszöntötték az édesanyákat, s gyermeknapon tízpercenként nyílt a kapu, s minden anyuka meglepte az osztályt valami finomsággal – teszi hozzá a tanítónő.

Beszélgetés közben előkerül Brumi, a mackó, akit az vihet haza vigasztalódásképpen, aki beteg. Tamás orrmandulaműtétje után az orvos megtiltotta, hogy néhány napig iskolába járjon, ő mégis jelen volt. Amikor elmentek hozzá, gyorsan beszaladt a házba, hogy társai illő módon meg tudják látogatni – árulja el a tanító néni.  

 

Vissza a szülőfaluba

– Hogyan került Seprődre? – kérdezem Tăslăvan Melindától. A válaszból kiderül, hogy valójában a szülőfalujába tért vissza. Korábbi munkahelyei után a rendszerváltást követően néhai Bíró István, a szovátai Teleki Oktatási Központ első igazgatója ajánlotta fel a lehetőséget, hogy a TOK által szervezett távoktatás keretében a békéscsabai Tessedik Sámuel Főiskolán megszerezheti a tanítói oklevelet. Férjével együtt, aki Berében rendőr, kezdetben Nyárádmagyaróson éltek, majd 2000 után költöztek Seprődre, ahol házat építettek. 

– Bár nem fogadott tárt karokkal a szülőfalum, 16 éve szívvel-lélekkel tanítok.  Így sikerült elérni, hogy a szülők ma már tisztelnek, támogatnak, ahogy a református lelkész segítségére is mindig számíthatok.

Ha a gyermekek szemében látom a ragaszkodást, semmi más nem érdekel. Jó szóval, szeretettel fegyelmezek. Nagyon tisztalelkű gyermekek, egymás között annyira jól érezzük magunkat, hogy szinte nem is kellene elutaznunk itthonról. Az évek során itt felejtettem magam, és ma már „tituláris” tanítóként is a seprődi iskola a munkahelyem. Ha bárhova el kellene mennem, azt hiszem, belehalnék. Korábban szerettem volna Vásárhelyre költözni, aztán a férjem döntött.  Azt gondolom, hogy célja van velem a Jóistennek. Ki tanítaná Kingát, Pétert és a többieket, ha én nem maradok? 

– Hogyan boldogul egyszerre öt osztállyal? – firtatom a nehézségeket.

– Mindig osztatlan osztályban tanítottam. Beosztok minden percet, és néha eszembe jut, hogy mit is csinálnék a rengeteg idővel, ha csak egyetlen évfolyamom lenne. Az előkészítősökkel a legnehezebb, de van egy tornamatracunk és amikor kifáradnak, azon megpihenhetnek. 

 

Bizonyítani az ellenkezőjét

Egy nyugdíjas tanító azt mondta nekem, hogy a seprődiekkel nem lehet semmit kezdeni. Rosszulesett, és arra gondoltam, hogy bebizonyítom az ellenkezőjét. Az eredmények nem attól függenek, hogy hol van az iskola, egy kicsi faluban is lehet figyelemre méltó teljesítményt elérni. Tanítványaim közül egyesek már egyetemre járnak, a fiam is, aki Seprődön volt iskolás, a Sapientia egyetemen tájépítészetet tanul. Ha olyan nagyszerű tanítványaim vannak, mint az idei osztályban, akikkel egy erős csapatot alkottunk, a negyedik osztály végén nehéz az elválás – jegyezte meg a tanító néni az utolsó tanítási napok egyikén. Jövőre heten maradunk, de megtörtént már, hogy csak két gyermek volt. Azt hittem, vége, de az utolsó percben jöttek még ketten, aztán még egy. Szerencsére ilyen vészhelyzet többet nem fordult elő. Mindig megmentődtünk, hiszen mellettünk van a templom. 

Az idén nagyon boldog vagyok. Nem annak örülök, hogy nagyobb városi iskoláknál jobb eredményt értünk el, hanem annak, hogy sikerült kimozdítani a gyermekeket, és folyamatosan számíthattam a szülőkre.

Szigorú vagyok, mindent kérek, nagyon nagy a tananyag, másképpen nem lehet haladni. A románnal boldogulunk a legnehezebben, annak ellenére, hogy mindennap gyakoroljuk. Tanulás, tánc, bábozás, furulya, születésnapok, kirándulások – mindenre kell jusson az időből. Három óra előtt ritkán érek haza, a férjem szokta is mondani, hogy szobrot kell állítsanak nekem. 

Indulás előtt bepillantunk az óvodába is, ahol a jövő épül. Dózsa Annamária, aki naponta ingázott, ősztől lakhelyén, Ákosfalván tanít. Az óvodában 14 gyermek van (három kislány és 11 fiú), egy hetet Seprődön, egyet Szentimrén járnak. Élénk, mozgékony gyermekek – öröm volt velük foglalkozni – mondja az óvónő, aki értékeli a szülők törődését, segítségét. A mesefalvédőt díszítő cifra palota előtt három kisfiú ül, egyikük cérnavékony szirmú kicsi csokor virágot szorongat a kezében. Amikor megkérdem, hogy kinek szedte, áhítattal mondja, hogy az édesanyjának, s amikor felajánljuk, hogy társával együtt hazavisszük Szentimrére, határozottan visszautasít.

Dél van, az iskola-óvoda épülete előtt gyűlni kezdenek a felnőttek, s a poros úton tipegő ludak helyét a hazatérő szülők és gyermekek veszik át mindaddig amíg a sokoldalú, szeretve szigorú, vidáman komoly, a szülőfalujába visszatérő tanítónő számára biztosítva lesz az utánpótlás…