Húsvétra csak összeszedte magát az időjárás. A szilvafán, a hozzám legközelebb álló fanemű élőlényen napokkal ezelőtt, még a hirtelen havazást megelőzően megjelentek a zöld rügyek, sőt már ki is fakadtak.
Húsvétra csak összeszedte magát az időjárás. A szilvafán, a hozzám legközelebb álló fanemű élőlényen napokkal ezelőtt, még a hirtelen havazást megelőzően megjelentek a zöld rügyek, sőt már ki is fakadtak. Nem a dühtől, mint a pénztárak előtt toporzékoló tömegek, amelyek a húsvéti bevásárlást ezekben a percekben, midőn írom – azaz a múlt pénteken délelőtt – ejtik meg nem kis kedvvel és élni vágyással.
Fogadni mernék rá, hogy a szilvafa virágzása rövidesen be fog következni, mint a magyarországi országgyűlési választások, Soros tehát itt is, ott is előfordul, sors- és sorosfordító lesz, mit hoz a sors, nem tudható, de hogy mit visz, az látható. Reményt, pénzt, rengeteg bukott jelöltet és plakátot, valamint ezután megbukókat. (Bukásra érdemeseket.)
Van az unokám osztályában néhány ilyen örökösnek ígérkező bukott, akik messze kimagaslanak az előkészítő osztály soraiból termetük és erőszakos ravaszságuk (életrevalóságuk) révén. Nem fogom őket megnevezni, mert akkor a múltkori írásomban már megcélzott legkedvesebb olvasóm azonnal azzal vádol, hogy rasszindulatú vagyok, és jön a bemószerolás. Ma már nagyon profi mószerek vannak. Az Arielnél hatékonyabbak. (Bocsánat, előbbi kijelentésünk messze kimeríti a termékmegjelenítés tényváladékát.)
Ehhez hasonló bukott arkangyalok velem is jártak az akkor még mellékneves… szentgyörgyi (városszéli, Fürst-telepi) iskolába, ahol osztatlanul tanulgattuk a betűvetést mi 7-14 évesek. A legidősebb mindközülünk Puli volt, aki már akkor 14 tavaszt is elvirágzott, és rövidesen nősült is, majd a Lázár Ödönről elnevezett közparkban (a ferences barátok államosított főtéri kertjében) egy hullámvonalas padon ülve az aktív nemi élet gyönyöreit ecsetelte az Egyetem utcai úrigyerekek és professzorcsemeték nagyobb okulására.
Ezek a gyerekek rendszerint a pedagógai siker mértékét jelzik, a non plus ultrát, vagyis ennél tovább nem járnak iskolába. Sem rendszeresen, sem rendszertelenül. És a jelenség minden nemzedékben, évjáratban, nyomorközeli, létminimum alatt élők körzetében megismétli önmagát. Megalkusznak a helyzettel. A könnyebbnek tűnő utat választják. Nem ismernek más változatot. A kitörés szinte lehetetlen.
Természetesen minden pedagógus fel tud sorolni hosszabb pályája során előfordult ellenpéldákat, kivételeket, szerencsés véletleneket. Ami a fő tehát: akad sorstagadó, sorscáfoló. Ritka ügy. Figyelemre méltó. Bár a közösség tagjai nem biztos, hogy felnéznek az ilyen szökevényre. Amerikában az integráció első lépcsőfoka a taxisofőr, a közrendőr, a vagyonőr, a portás. Nálunk ezek a pályák számukra egyelőre elképzelhetetlenek tömegméretekben. Egyedül a köztisztaság terén vannak hagyományai a foglalkoztatásnak. A szocialista nagyipar halálával a szocialista nagyiparos roma munkásság mint szociológiai kategória is megszűnt. Marad tehát a szeméthalmok kutatása. Szétdúlása. Jobb híján.
Sok pénz kell a változáshoz, felemeléshez/felemelkedéshez, türelem, nevelés, ügyszeretet, és újból is az oktatás-nevelés, mondják gyakran a kérdés szakértői. Na meg ellenőrzés, mondanám én. Állandó odafigyelés, a visszajelzés megteremtése. Oda-vissza csatorna. És persze a válaszadási készségek fejlesztése. Hogy ők is akarják már családi sejtszinten.
Szilvafácskám szépen zöldell. Mire hazajövök a luzitán végvidékekről, már bizonyára virágba borul, ha így tart az idő. Ebben bízhatom. Egyebekben aligha, minden bizonytalan, mint a választások kimenetele és az iskolalátogatás.
