Szudán, ahol a legnagyobb kincs az ivóvíz

Több éve olyan világjelenségek foglalkoztatják a közvéleményt, mint a globális felmelegedés, a klímaváltozás, illetve a gazdasági jellegű migráció. A tudósok, szociológusok keresik a magyarázatot ezekre, mert még mindig nem tudják eldönteni, valós veszélyt jelent-e az emberiség számára a két jelenség, vagy nem kell sietnünk annyira a megoldáskereséssel. S hogy ez mennyire égető kérdés, csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha olyan helyre utazunk, ahol az alapvető emberi szükségletek kielégítése létkérdés nem csak az egyének számára. Többek között erről győződhetett meg dr. Madaras Sándor is, aki 2019 őszén egy magyarországi utazási társaság szervezésében ellátogatott Észak-Szudánba, ahol nemcsak az emberiség történelmének több évezredes hagyatékával szembesülhetett, hanem az európaiak számára megdöbbentő élethelyzetekkel is. Élményeit megosztotta a Népújság olvasóival. 

Ahol a víz a szó szoros értelmében az életet jelenti 

– Egy korábbi egyiptomi kirándulásunkon ellátogattunk az ország déli részén levő asszuáni gáthoz, ott láttam először namíbiai, szudáni embereket. Feltűnően különböztek az egyiptomiaktól. A nők különösen szépek és bájosak voltak, s bár muszlimok, nem takarták el az arcukat. Tartásuk, megjelenésük kecsességet, méltóságot sugallt, mindig mosolyogtak és valami megmagyarázhatatlan nyugalmat tükröztek. Összehasonlítva az otthon tapasztaltakkal, ahol az utcán mindenki rohan, kevés az, aki mosolyog, ez igazán kellemes látvány volt. Ekkor döntöttük el, hogy meg kell látogatnunk az országukat. Magyarországi barátaink fedezték fel az egyik turisztikai cég kínálatát, majd az itthoni szervezést, készülődést követően szűk körben, mindössze 12-en, egy egyiptológussal, régésszel idegenvezetőként elutaz-tunk az egykori Núbiába, az ókori fekete fáraók birodalmába. 

Núbia Asszuántól délre, hozzávetőlegesen a Kék- és a Fehér-Nílus találkozási pontjáig terjed. Keleten a Vörös-tenger, nyugaton a Szahara határolja. Ma Szudánban található, amely hosszú háborús konfliktust követően, egy 2005-ös megállapodás alapján megrendezett népszavazás után 2011. július 9-én kettészakadt Észak- és Dél-Szudánra. Északon többségben muszlimok, délen keresztények élnek. A Namib-sivatagot átszelő Fehér- és Fekete-Nílus találkozásánál, a folyó mentén, a mai Észak-Szudánban (Núbia) már a neolitikum végén magasan fejlett kultúra, a Kerma civilizáció jött létre, az ókori világ legnagyobb, óegyiptomi birodalma is itt fejlődött ki, több birodalom része volt. Függetlenségét az angol fennhatóság alól vívta ki magának az ország. Jelenlegi fővárosa Kartúm. Szudánban van a Nílus völgyében az egyetlen hely, ahol a folyó olyan kanyarulatot vesz, hogy északról déli irányba tart, majd megint visszafordul, és innen egyenesen a Földközi-tengerbe folyik. Metafizikai értelemben vett kultúrtörténeti hely, ahol már az ókorban hitték, hogy az istenek megfordították a Nílus folyását, ami kultúrtörténetileg is hozzájárult a civilizáció fejlődéséhez az őskortól napjainkig. 

Tarsolyunkban az ország múltjáról olvasott információkkal, repülővel Budapestről Isztambulon keresztül éjszaka érkeztünk a fővárosba, Kartúmba. Alighogy kilép-tünk a repülőtérre, az első felhívás, amivel találkoztunk, arra figyelmeztetett, hogy ha lehet, ne használjuk a „terminál” WC-jét. Ahogy a megnevezett helyiség felé közeledtünk, megértettük az óvintézkedést, ugyanis az onnan kiáradó bűz egyfajta olfaktorikus falat állított elénk. Az is meglepő volt, hogy sokan felöltözve, földre terített gyékényen aludtak, mintha a világ legkényelmesebb ágyában lettek volna. Takaró nem kellett, ugyanis Szudánban éjszaka is 27-28 Celsius-fok körül van az átlaghőmérséklet. 

Azután további meglepetésekben volt részünk. A bérelt járművekkel átvergődtünk az elég kaotikus közlekedésben Kartúm utcáin. Szennyezett, mocskos a város, helyenként tízcentis rétegben áll az úton az eltaposott műanyag hulladék. És ez ott természetesnek tűnt, láthatóan senkit sem zavart. Később kiderült, hogy mindenhol ez tapasztalható az országban. S bár a 14 milliós lakosú város a folyóparton van, igencsak hiányos a vízellátása. Megfigyeltük, hogy az út mentén több helyen nagyobb, fedett, vastag kerámiaedényeket helyeztek ki. Az arra járók leveszik a tetőt, megmerítik a lánccal megkötött csészét, és abból isszák a vizet, ugyanis ez az utcai vízellátás. Megtudtuk, hogy van ugyan vezetékes ivóvíz a laká-sokban, azonban csak néha folyik a víz. Később egy víztároló agyagedényeket készítő műhelyben láthattuk, hogy ezeket nem korongon készítik, ugyanis ezt a technológiát nem ismerik, hanem kézzel agyagdarabokat egymáshoz lapogatva, ütögetve, egy asztalt körbejárva állítják össze a korsókat, majd a homokba kihelyezve, napon szárítják és égetik ki. Állaguk miatt (vastagabb az agyagfaluk) ugyanis az éjszaka megtöltött korsók napközben is tartják a kintinél (akár 40 Celsius-fok fölé is emelkedik) alacsonyabb hőmérsékletet. 

Ugyancsak a vízhiány döbbenetes jelének lehettünk tanúi Meroéban, ahol óegyiptomi és római emlékhelyeket kerestünk fel. Sivatagban haladtunk, majd utunk egy oázishoz vezetett, ahol néhány rettentően szúrós akácfa árnyékában egy kút volt, amelyet még az angol gyarmatbirodalmi időszak idején ástak ki. A vizet 90 méter mélységből húzzák úgy, hogy állatbőrből készült fonallal megkötött tömlőket eresztenek le a kút két oldalán, amelyeket csörlővel, szamarakkal húznak fel. A kibírhatatlan hőségben egész nap gyerekhajcsárok futva ösztönzik a szamarakat a munkára. Ne gondoljuk, hogy a mi hegyvidékeinkihez hasonlatos, hűvös, átlátszó vizet hoznak felszínre. A tejeskávéhoz hasonló színű sárlé ez, a tömlőt két kézben fogva úgy itták, mintha a világ legjobb itala lenne. Ami szomorú, hogy a kút kiapadófélben van. 

A véletlennek köszönhetően közelebbről is megtapasztaltuk, hogy mit jelent a mindennapi életben a vízhiány. Az egyik napon, a program szerint, át kellett volna kelnünk komppal a Níluson. A komp nem működött, így csak másnap tudtuk folytatni utunkat. A közeli településen levő „szállodába” mentünk, ami tulajdonképpen egy földszintes vályogépület volt. Az ablakokat és az ajtókat pléhvel zárták. A szoba közepén légkeverő lapát biztosította a légkondicionálást, de olyan zajos volt, hogy nem lehetett használni. Négyen húzódtunk meg egy szobában, katonai fémágyakon, amelyeken matracok voltak, saját lepedőt használtunk. Kiderült, van ugyan angol WC, az ülőke alatt 10 cm-es műanyag csővel, ahova mesterlövészi pontossággal kell pottyantani, de mivel csőrepedés volt, nem volt víz. Kérdésünkre felvilágosítottak, hogy „a csapban van még egy fogmosásra való”. Még szerencse, hogy vittünk magunkkal palackozott vizet. Ugyanis a közegészségügyi viszonyok miatt az egyik dzsipen volt a tábori konyhánk, saját asztallal, székekkel, viaszosvászon terítővel, műanyag tányérral, külön evőeszközökkel, amelyeket a turisztikai társaság bocsátott a rendelkezésünkre. 

A későbbiekben arra is választ kaptunk, hogy miért kellett ilyen óvintézkedést hozni. Jártunk „vendéglőben”, ahol olyan műanyag székekre kellett ülni, amin nem látszott az eredeti színük, ugyanis soha nem mosták le őket. Nem beszélve arról, hogy a felületük úgy ragadt, mintha ragasztóval kenték volna be. Nem udvariatlanság, nemtörődömség miatt, hiszen mindenhol rendkívül kedves, előzékeny emberekkel találkoztunk, hanem egyszerűen nincs víz takarításra.

A tisztálkodás is kétséges. Nemzeti viseletük a galabie – hosszú, egyszínű, bokáig érő ruha, férfiaknak fehér vagy kék, a nőké tarkább, amit nem igazán mosnak, hiszen volt alkalmunk látni olyant is, hogy a rajta levő folt nem az előző napokon keletkezett. Nem beszélve a testápolás hiányosságairól, amit néha távolabbról is érezhettünk. 

A mosoly és a nyomor országa 

A szudániak 90%-a mélynyomorban él. A szinte több mint egy évszázadig tartó polgárháborúk leszegényítették az országot. A legutóbbi, majdnem 25 évig tartó diktatúrát mintegy nyolc hónapja megdöntötték ugyan, és most már demokratikusan megválasztott vezetők próbálják kivezetni az országot az elég kilátástalan gazdasági helyzetből. Az előző rendszer bukásához is a duplájára emelt üzemanyag- és kenyérár vezetett. A fő jövedelemforrás az arany. Láttunk felszíni aranybányákat is, ahol mostoha körülmények között, majdnem rabszolgasorban levő emberek dolgoznak. Ezenkívül, főleg a keleti országokba, tömjént exportálnak. Egykor fő jövedelemforrás volt az elefántcsont, de ez a szigorú vadvédelmi törvények bevezetésével megszűnt. Érdekesség, hogy Kartúmban a világ legnagyobb rabszolgapiaca 1890-ben is működött, csupán az angol protektorátus alatt szüntették meg. Sajnos a jelenséget nem sikerült felszámolni, a szegénység miatt ma is létezik. Elrabolják, vagy egyszerűen a tehetősebbek megveszik a szegény családoktól a gyerekeket, akiket az új család tulajdonként éhbérért dolgoztat. Vendéglátóink szerint a több mint ötezer éves hagyományt nem lehet adminisztratív intézkedéssel megszüntetni. Nem árverezik az embereket, mint hajdanán, de megvannak a jól kiépített, rejtett utak, a módjai annak, ahogyan olcsó munkaerőt lehet vásárolni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy megváltás lehet azoknak a gyerekeknek, akik ennek köszönhetően olyan helyre kerülnek, ahol folyamatosan ételt, vizet biztosítanak nekik eltartóik. 

A mélyszegénység ellenére a szudániak mosolygósak. Valamiféle – a nincstelenséggel társuló – boldogság árad belőlük. Nem vendégszeretetből, udvariasságból kedvesek. Hozzátartozik a létükhöz, alapvető kommunikációjukhoz. Mert, bár tanítják az iskolában az angol nyelvet, a fiatalabb generáció angolnyelv-tudása az alapszavakban kimerül, így aztán a nonverbális kommunikáció minden eszközét bevetik. Sokszor kellett közös fotót készítenünk, láthattuk, hogy nem agresszívek. Igaz, a fanatizmusnak valami megdöbbentő jelét is láthattam. Utunkon egy utcai kecskevágóhíd mellett haladtunk el, ahol egy alig tízéves gyerek mintegy 40 centiméteres, borotvaéles késsel olyan fanatikus rutinnal vágta el a kecske nyakát, hogy elborzadtam. Átfutott rajtam a gondolat: ha az áldozat netán ember lett volna, hasonlóan járna el?

Az országban a kecsketartók a leggazdagabbak, mert egy állat akár 100 eurót is érhet. Akinek van 50 állata, az már dúsgazdag, hiszen állandó tej- és húsforrása van, s a gidákat is értékesítheti. A havi átlagjövedelem 100 dollár. Vidéken vályogházakban laknak, aminek a tetején jobb esetben pálmalevél van. A leggyakrabban fogyasztott étel a falafel, ami főtt, őrölt csicseriborsóból készült, forró olajban kisütött vegetáriánus fasírt. Ritkán esznek húst, nem használnak fűszereket, mert egyszerűen nincs. Ebből a nincstelenségből mi is kivettük a részünket, hiszen annyira beosztották az ellátásunkat, hogy egy-egy étkezésre mindenkinek egy-egy gyümölcsöt adtak, s ha sült csirke volt, tizenketten kellett kettőn osztoznunk. Igaz, az ellenpólust is megtapasztaltuk. Kérésünkre egyszer elvittek vacsorázni Kartúm legnagyobb, ötcsillagos szállodájába, amelyet még a híres diktátor Kadhafi fia építtetett. Itt valóban mindent megkap az ember nyugati színvonalon, ami „szem, szájnak ingere”. Csak hát ott-tartózkodásunkkor a mintegy 500 szobás szállodában alig volt 10 vendég. 

*

Miután hazajöttünk, az első utam az erdőbe vezetett, majd lesétáltam a Maros partjára, ahol abban gyönyörködtem, hogy a medrében folyik a víz. Mintha egy más világból tértünk volna vissza, ahol az alapvető létszükségletek kielégítésére szorítkoznak az emberek. A mélyszegénységben napjait az utcán töltő átlagos szudáni ember nem gazdagságra vágyik, csupán arra, hogy ne legyen szomjas, éhes. És jó, hogy a gazdasági fejletlenség miatt (nincs áramellátás, internet stb.) nincs összehasonlítási alap. Nem tudják, hogy van jobb hely is a földön, mint ahol ők élnek. Ha netán értesülnek erről, akkor érthetően elvándorolnak abból a környezetből, amely a klímaváltozás miatt is egyre rosszabb. Mert ha kimerülnek az ivóvízforrások, akkor nem lesz más megoldása ezeknek az embereknek, mint az, hogy valahova elmeneküljenek, hiszen a legalapvetőbb létszükségletet kell pótolniuk ott, ahol erre nagyobbak a lehetőségek. És csak idő kérdése, hogy mikor fogynak el a sivatag közelében levő – még fertilis – vidékek természeti forrásai. Víziószerű jóslatként, figyelmeztető jelként gondolok vissza arra, hogy mivé lett az emberiség eredetének ősi bölcsője, az óegyiptomi civilizáció, majd az azt követő, több évezredes múltú ország, és miként fenyegeti az ott lakókat korunk környezeti veszélye. Olyan ez, mint egy láthatatlan puskaporos hordó, amelynek létéről csak akkor veszünk tudomást, ha ellátogatunk ilyen helyekre.