2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nem szeretem a feltűnési viszketegségben szenvedőket. Pontosabban fogalmazva, nem szeretek senkit, aki ebben a betegségben érzi jól magát, s magam szenvedek, ha látom a nagy nyilvánosság langyos vizében lubickolót, aki hangoskodva pancsol, visongva fröcsköli maga köré a vizet. Még kevésbé, ha Mikulás teszi ezt.

Kusztos Endre: Kanyargós falusi út


Nem szeretem a feltűnési viszketegségben szenvedőket. Pontosabban fogalmazva, nem szeretek senkit, aki ebben a betegségben érzi jól magát, s magam szenvedek, ha látom a nagy nyilvánosság langyos vizében lubickolót, aki hangoskodva pancsol, visongva fröcsköli maga köré a vizet. Még kevésbé, ha Mikulás teszi ezt.

– Nem és nem! Mikulás nem lehet ilyen!

Ki nem állhatom, ha nővé alakul, hosszú, fehér bajusz és szakáll helyett pirosra festett szája virít, a szelíd tekintetű, jóságos apó helyett tűzről pattant, huncut szemű menyecske néz rám a piros kapucni alól, mert bármilyen kedves és bájos is lehet, Mikulásnak mégsem való. A vattaszakállal öregített ál-Mikulásokon is átlát a gyermek. A félrecsúszó szakáll mögött jól látja a fiatalembert, aki ugyan most dörmögve beszél, de az a szeretet hiányzik a hangjából, az a csillogás hiányzik a szeméből, ami nélkül ócska komédiás volta könnyen lelepleződik. Rosszul vagyok, ha egyszerre tucatszám jelennek meg a televízió képernyőjén, ahol bugyuta táncot lejtenek és valamely nagyáruházlánc karácsonyi árukínálatát reklámozzák.

– Nyilvánvaló hamisítás! – kiáltom, mert a gyermek is tudja, sőt, úgy tűnik, ma már csak ő tudja, hogy Mikulás csak egyetlenegy van, s több nem is lehet. Hiába öltöztet piros kabátba ezreket a reklámszakember vagy a bolti kereskedő, én tudom, hogy Mikulás nem ilyen. A valódi Mikulás puttonyával előttünk nem grasszál. Nem énekel és nem táncol. Nem akar eladni mosóport és csodára képes felmosórongyot. Nem, ő sosem mutogatja magát, inkább osonva jár, téli hajnalokon – amikor szép álmokat látva, jóízűen alszik még a gyermek – lábujjhegyen jár háztól házig, úgy lopja be minden tisztára suvickolt, kitett cipőbe az ajándékait, hogy észre ne vegyék, meg se pillantsák.

Gyermekkoromban furdalt a kíváncsiság, milyen lehet. Képes levelezőlapokon láttam az alakját, ábrázatát. Ahány képeslapon, annyifélét. Sejtettem, hogy mindez csak képzelgés róla, egyik sem lehet az igazi, rajzolója sem találkozott még vele, így aztán elképzelés alapján alkotta meg a művét. Ha látta is valaki, csak egy piros öltözetet láthatott megvillanni az ablaka alatt, semmi többet, mert Mikulás igyekezett mindig rejtve maradni. Dehogyis állt modellt festőknek, dehogyis pózolt fényképezőgépek, s még kevésbé filmfelvevő kamerák előtt.

Bárhogy is igyekeztem megpillantani, sosem sikerült. Pedig mi nem tettük az ablakba vagy az ajtó elé éjszakára a bakancsainkat. Azoknak bár megpucolva, a kályha alatt kellett száradniuk, hogy reggel ismét felhúzhassa a gyermek, mert nem volt mivel lecserélni őket. „Egy gyerek – egy tél – egy pár bakancs”, ez volt akkor a családi költségvetés kiadási rovatában. Tavaszra szét is rúgtuk, de addig ki kellett tartaniuk. Ezért ápoltuk gonddal. Éjszakánként a kályha alatt szárítottuk, s reggel jó vastagon bekentük disznózsírral, hogy tovább tartson az ellenállásuk a hóval szemben. Estére mégis mindig teljesen átáztak, lucskosan húztuk le, s tettük ismét száradni a kályha alá. Ám Mikulás előtt jobban vigyáztunk rájuk, s bár nem voltak teljesen szárazak, cipőkrémmel is bekentük, hogy jobban mutassanak, s valahogy ki ne hagyja őket a Mikulás. Azzal az elhatározással feküdtem le, hogy mivel nem bírok eléggé éberen aludni, hogy a legkisebb neszre is felébredjek, inkább korán kialszom magam, aztán ébren várom a hajnalt, s a vele együtt járó Mikulást. „El fogom kapni a grabancát”, fogadkoztam. Még virradat előtt ébredtem valami neszezésre. Kaptam is fel a fejem a párnáról. „Na, most megvagy!”, gondoltam. Anyámat láttam a kályha előtt, hálóingben ült ott, a tűzgyújtással foglalatoskodott.

– Miért nem alszol? – kérdezte.

– Mikulást akarom meglesni.

– Na, azt lekésted, mert én arra ébredtem, hogy kisurrant az ajtón.

Lehajolt a bakancsomért, a kezembe adta, hadd kotorjam ki belőle a Mikulás ajándékait: néhány diót, almát, szaloncukrot. Csalódott voltam, hogy elszalasztottam.

– Jövőben egész éjjel virrasztani fogok – mondtam anyámnak.

De hiába fogadkoztam, mert minden évben elszalasztottam, mindig kisurrant előlem az ajtón. Egy alkalommal utána is szaladtam, mert magam is láttam az ajtó libbenését, de akkor is meglépett előlem.

Azóta tudom, hogy aki mutogatja magát, semmiképpen nem lehet Mikulás, és nagy-nagy szerencse kell ahhoz, hogy a valódit egyszer megpillanthassam.

Öreg fejjel végre sikerült. Pedig én már sok-sok évtizede nem lesem, letettem róla, hogy elkapjam valaha is. Talán éppen ezért sikerült találkoznunk.

Május volt, amikor egészen más dolgok járnak az ember fejében. Szép, napos idő mutatta, hogy valahonnan elindult már felénk a nyár, s forró lehelete mindjárt itt lesz a tarkónkon. „Csalóka ez a meleg”, mondták, akik a jót sem tudják úgy fogadni, hogy közben valami rosszra ne gondoljanak. „Csalóka ez a meleg, vigyázni kell vele, még könnyen meg lehet fázni, ha az ember nekivetkőzik.” Kigombolt könnyű kabátban jöttem a munkahelyemről. Csak azért nem vetettem le, mert utálom a kezemben hordozni. Főleg, ha amúgy is tele van egyébbel. Kora délután volt, amikor a legjobban tűzött a nap. „Ha így nyomja egy hétig, lehet fürdeni”, gondoltam, pedig én már egy ideje nem szoktam a szabadban való fürdőzést elsietni. Amint elhaladtam a pompásan kizöldült élő sövény mellett, szemem sarkából M. Z. kapuja előtt egy kuporgó alakot pillantottam meg. „Talán szükségét végzi itt valaki?”, futott át az agyamon, még mielőtt arra fordítottam volna a fejem, s az elmarasztaló ítélet is nyomban megszületett bennem. Nem szívesen nézek oda ilyenkor, nem akarok azzal a „látvánnyal” gazdagodni. Inkább derűs szeretnék lenni, örülni a napfénynek, a melegnek, arra gondolni, hogy otthon bizonyosan finom ebéddel vár a feleségem, s amint belépek, a kutyám elébem fog futni azzal az őszinte lelkesedéssel, amellyel csak tiszta, ártatlan lelkek tudnak örülni az érkezőnek. Csak azért fordultam mégis arra, hogy megcímezhessem az ítéletem, hogy tudjam, kinek a nevére szól. Egy ősz öregembert láttam egészen furcsa pózban. Nem, nem a szükségét végezte. Begombolt kék kaftánszerű nagykabátja oldalt a földet seperte, előre hajtott fején felkunkorodó karimájú kalap takarta az arcot, alóla hosszúra eresztett hajtincsek zuhogtak vállaira, fehér szakálla arasznál hosszabban a mellére futott le. Mellette egy újság a földön, másik oldalon kézitáska, térdein valami papírlapok. Ha a világ más részén találkozom vele, azt mondom, hogy egy rabbi. A jeruzsálemi siratófal előtt természetes környezetében lenne. Ott arra gondolnék, hogy imádkozik, ám itt, a Z. kapuja előtt nem csoda, hogy nem ez az első gondolatom. Mikor megálltam előtte, felemelte a fejét, rám nézett. Felismertem és elszégyelltem magam az előbbi gondolataimért.

– Endre bácsi, mit csinálsz itt? – kérdeztem váro-sunk díszpolgárát, az idős grafikusművészt.

– Elfáradtam, és leültem egy kicsit. Aztán nekifogtam rajzolni.

Na, persze, rajzol. Azért vannak a papírok a térdén. Leült – és rajzol. Magával hordoz egy összecsukható kis halászszéket, azon kuporgott olyan furcsa pózban. Nagykabátban nem is könnyű azon ücsörögni. Úgy eltakarta az a kabát, hogy semmi sem látszott a székből. Odaléptem hozzá. A kézfogáshoz megpróbált felemelkedni.

– Maradj, kérlek! – mondtam neki. – Le szeretnélek fényképezni.

Övemen kistáskában éppen azért hordozom magammal a fényképezőgépet, hogy az ilyen alkalmakat megragadhassam. Hadd legyen nekem fotóm róla. Elővettem a gépet, s elkattintottam néhányszor. Tetszett neki a fényképezkedés. Látszott rajta, hogy nem először teszi, hiszen úgy domborított a kamera előtt, mint egy gyakorlott filmszínész. Nem kérdezte, mit akarok a képpel, csupán arra figyelt, hogy jól sikerüljön.

Mikor elraktam a masinát, a művész szedelőzködni kezdett. Szétteregetett holmijait összegyűjtötte, táskájába tette, aztán egyik kezében a táskával, másikban a kisszékével betársult mellém, hogy hazafelé egy szakaszon elkísérjen.

– A telefonos boltban van dolgom, addig veled megyek – mondta.

Találkozásaink alkalmával mindig szót ejt arról, ami foglalkoztatja. Általában beszámol arról, hogy hová, milyen kiállításra kértek tőle képet legutóbb, vagy arról, hogy mely folyóirat friss számát illusztrálták a munkáival, hol és ki írt méltatást a művészetéről. Olykor fénymásolattal is tud szolgálni egy-egy cikkről. De most még eddig sem jutottunk el, mert mintegy tíz méter megtétele után történt valami, ami másfelé terelte a gondolatait. Egy kapu előtt olyan négyéves forma kislány ácsorgott. Élettel teli, pufók arcú kislány. Olyan, akin megakad az ember szeme akkor is, ha másfelé járnak a gondolatai. Ujjatlan, kék farmerköntösében benti meleghez öltöztették, néhány fokkal melegebbhez, mint ami éppen rátört a városra, s ami a bomló faleveleket szinte órák alatt teregette ki az ágakra. A farmer alatt rövid ujjú blúz, nyakán akkora kivágással, hogy a farmer alól ki sem villan, így aztán a meztelenül maradt nyakon az egyetlen öltözék egy műanyag füzér, amit úgy viselt, mintha igazgyöngyből készült volna. Tarkóján összefont haja már délutánra kezdett bomladozni, frizurájából néhány tincs önállóságra tört. Egy kék hajpánt próbálta a lázadókat leszorítani. Sosem láttam még. Vendég lehetett, egy unoka a nagyszülőknél, aki a viszontlátás boldog percei után könnyű öltözetében kiállt a kapu elé bámészkodni. Kíváncsi volt mindarra, ami színes volt, ami mozgott, ellibbent a szeme előtt. És éppen mi mentünk arra.

– Mikulás! – hallatszott egészen vékony és az ámulattól fátyolos hangon. – Mikulás!

Mintha nem ebből a világból jött volna ez a hang. Éteri volt. Semmi kétség, ezen a különös hangon egy másik dimenzióból szólt át valaki. Lehet, hogy nem is hozzánk intézte, csak véletlenül hallottuk meg. A kislányhoz beszélt, csak az ő ámulattól tátva maradt száján kijött a hang, s bekúszott a fülünkbe nekünk, akik éppen előtte vonultunk el.

A művész rám nézett. Mintha ellenőrizni akarta volna, hogy részese voltam-e én is az élménynek, s nem a képzelete játszott-e vele. A tekintetemből olvasta ki a választ: bizony, bizony! Én meg az ő szemébe néztem. Lám, próbálja feldolgozni az eseményt: pörögnek benne a fogaskerekek, csattognak a váltókarok, ékszíjak surrognak. Bárminő finom és bonyolult szerkezetnek mondják az embert, ha váratlanul éri valami, a pillanatnyi meghökkenés után, mikor beindul, olyan hévvel és zajjal teszi, mint egy cséplőgép, gondoltam.

– Nem, nem vagyok Mikulás – szólt elnéző szeretettel a négyéves tolmácshoz, akin keresztül az a másik dimenzió is meghallhatja.

A kislány úgy ráakasztotta a tekintetét, hogy le sem lehetett volna vakarni róla. Arca ragyogott a boldogságtól. Kétfelől egy-egy apró gödröcske – apró horpadás – jelent meg rajta, amitől még szeretnivalóbb lett.

– Mikulás! – mondta most már határozottabban, végül eldöntve, hogy bizony azt látja, amit lát.

Itt már nem lehet tovább ellenkezni. Az öreg művész sem tette. Én még rabbinak néztem, gondoltam. Most meg egy teljesen más identitást kapott. Mikulás lett. Az egyetlen, az igazi. Az összegyűlő életmű mellett, egy alig cseperedő emberke révén kapott egy másik lehetőséget, hogy a múló időben még sokáig megmaradjon, hiszen valahányszor jön a tél, és elözönlik a környezetünket a piros sapkás, vattaszakállú alakok, egy ember bizonyosan rá fog gondolni. Emlékezetében megőrzi ezt a találkozást. Megőrzi ezt a valóban szakállas arcot, a sok-sok év terhétől görnyedő alakot, amelyet most hitelesített. Nosztalgiával gondol majd arra, hogy volt szerencséje egyszer találkoznia az igazi Mikulással, aki nem próbálta őt megvesztegetni holmi édességgel, nem pózolt előtte, sőt, szemérmetesen letagadta magát. Igaz, hogy május volt akkor, és nem a tél, hanem a nyár közeledett, de kétség sem fér hozzá, hogy abban a fura kalapban, a hosszú, kék kabátban, kezében az aktatáskával, no meg az összecsukható halászszékkel, itt járt nálunk. El se hinné az ember, ha nem a saját szemével látta volna.

Molnos Ferenc

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató