2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Egy fáradt péntek késő este ültem be kicsit vonakodva a Művészeti Egyetem koreográfia szakos hallgatóinak Csak egyszer című előadására a Stúdió Színházba, hogy aztán mindent feledve részese legyek a csodának, amelyet állva tapsolt meg a jobbára fiatal nézősereg.

Fotó: Bodolai Gyöngyi


 

Egy fáradt péntek késő este ültem be kicsit vonakodva a Művészeti Egyetem koreográfia szakos hallgatóinak Csak egyszer című előadására a Stúdió Színházba, hogy aztán mindent feledve részese legyek a csodának, amelyet állva tapsolt meg a jobbára fiatal nézősereg. Az előadás koreográfiája, amely a Maria Tănase előadásából ismert, Aki szeretve csal (Cine iubeşte şi lasă) című dalra készült, olyan mélységekbe taszította és olyan magasságokba emelte a nézőt, ami csak a ritka színházi élmények során történik. A varázspálca Bodor Johanna táncművész, koreográfus kezében volt, aki „a szakma magyarországi kiválóságaként vendégtanárként” rendezett Marosvásárhelyen. A feledhetetlen előadás kapcsán beszélgettem el vele.

– Szavakkal szinte megfogalmazhatatlan, ahogy a különböző testalkatú és magasságú fiatalokat egy szintre hoztad, felemelted őket a földről, s egy tragikusan szép, szinte tökéletesen működő fehér lebegéssé varázsoltad a színpadot, pedig tudom, hogy nagyon kevés idő állt a rendelkezésedre.

– Tíznapos volt a tanfolyam, ami nem sok, de ezalatt mégis el lehetett érni, hogy összefonódjon a csapat, hogy figyeljék, segítsék egymást, tartsák be a játékszabályokat, s mindenki hagyja meg a másiknak a pillanatot, amelyből építkezni lehet. Minél tehetségesebb lesz a társaság, minél jobban bíznak egymásban, annál jobban mernek játszani, és annál szélesebb skálán mozognak. Ha egy embernek a pillanatát megtámasztja a másik 15, csodák történnek. Mindez öt-hat nap eredménye volt, miközben a régiek és az újak összeszoktak, barátok lettek, és annyira együtt mozogtak, mintha ősidők óta összetartoznának. Görcstelenül, lazán, könnyedén.

– Hogyan sikerült ezt elérned?

– Nagyon sok szeretettel és nagyon sok szigorral, fele-fele arányban. Mivel régóta dolgozom emberekkel, olvasni tudok abból, ahogyan viselkednek. Elsősorban arra összpontosítottam, hogy milyen utakat kell bejárnunk. Rendszeresen megbeszéltük, elemeztük és tudatosítottuk, hogy mi történik a lelkükkel és a testükkel, milyen tapasztalatokat szereznek egyik próbáról a másikra.

A tisztelet, a szeretet, az odaadás, az ösztönzés, hogy meg kell dolgozni mindenért – ezeket az eszközöket használom, amikor tanítok, és amikor koreografálok, akkor is. Számomra az lenne az érdekes, ha néhány nap elteltével a hallgatók számolnának be arról, hogy mi is történt velük, mialatt különböző pszichológiai, emberi, pedagógiai sávokon mentünk át mindannyian.

– Miért pont ezt a témát választottad? Véleményed szerint mi a drámai erőt sugárzó népdal műfaja?

– Nem is tudom pontosan. Kicsi koromban hallottam először ezt a dalt, talán a rádióban. Nagyon rácsodálkoztam, nagyon megszerettem, s éveken át gondolkoztam azon, hogy fel kellene dolgozni. Bár szerelmi átoknak gondolják, nem az, amit azok a sorok bizonyítanak, amikor arról van szó, hogy a hangya is betartja a szavát, de mi, emberek nem tesszük. Miközben arra hivatkozunk, hogy meg vagyunk keresztelve, és hiszünk Istenben, a legnagyobb szamárságokat tudjuk elkövetni. Egy nagyon ravasz dal ez, ha az ember a mélyére néz, s rájön, hogy nemcsak a szerelemre, hanem a szeretetre is vonatkozik. Számtalan mondanivalója van számomra, s ezeket a rétegeket a diákokkal sorra megbeszéltük, majd elindultunk Maria Tănase eredeti hangjától, s elérkeztünk a XXI. századi rock egy változatához. Az előadás dramaturgiai íve nagyon világos. Az A pontból a B pontig semmi mást nem tettünk, mint azt, hogy számtalan szemszögből nyúltunk hozzá ugyanahhoz a szöveghez, ugyanahhoz a dalhoz.

– Hogy tudod előre elképzelni, hogy minden szereplő teljes összhangban mozogjon a színpadon? Megtervezed, rögzíted, vagy a pillanat hatására döntesz?

– Sokszor a pillanat diktálja, sokszor a csoport adottsága, ezért kár előre elképzelni, mert nem lehet tudni, hogy a csapatmunkában mi hogyan alakul. Ha az ember nagyon megszabja a bejárandó utat, akkor nem veszi észre a véletlenszerű csodákat. Jó, ha van egy alapelképzelés, de azonnal el kell dobni, ha a helyzet és a tehetség fölülírja azt. Van egyfajta nyitottság, lazaság bennem, másrészt, bár nem tanultam, elég jól bánok a térrel, a térdinamikával. Nagyon szeretem a festményeket, érzékeny vagyok az arányokra, de ha valami nagyon szimmetrikus, akkor nem bírom ki, hogy ne rontsam el. Képtelen vagyok elviselni, ha a teret nem jól vagy unalmasan használjuk. Ezt nem tanultam, de van egy hatodik érzékem, ami diktálja, hogy mit tegyek.

– Lenyűgöző az is, ahogy a testbeszéddel bánsz.

– Táncosnőként nagyon sokat tanultam más koreográfusoktól. Jó csapatokban dolgoztam, ahol rögzült bennem, hogy dolgozni nagyon jó, s tehetséges irányítással még jobb. Hogy milyen lépéseket rak össze és technikailag hogyan kápráztatja el a nézőt, azt minden koreográfusnak tudnia kell. De hogy mitől lesz stílusa az előadásnak anélkül, hogy szájbarágós lenne, hogy mennyire sikerül megadni az alkotói szabadságot a nézőnek, aki nem táncszakértő, ez a testbeszéden, a gesztusokon is múlik. Én nagyon szeretem használni, de nem élek vissza vele.

– Amikor az előadás után felszaladtál a tanítványaid közé, tele játékossággal, könnyedséggel, cinkos vagánysággal, érzelmességgel, de ugyanakkor beláthatatlan mélységekkel is, az volt az érzésem, mintha korábban francia színpadokon mozogtál volna!

– Régi vágyam, hogy Franciaországba menjek dolgozni. Egyébként tudatosan figyelek arra, hogy ne rántson le a napi problémarendszer, hogy megtartsam a kedélyemet, mert a feladataimat nem tudnám jól ellátni, ha az élet nyomasztó oldala határozná meg a hétköznapjaimat. Ha az ember jókedvet sugároz, könnyebben megoldódnak körülötte a dolgok. Ha nem, minden a visszájára fordul, s valósággal bevonzza a rossz dolgokat maga köré. Néha jó érzés egyedül lenni, szeretem, ha békén hagy a világ, nem szól hozzám senki. Olyankor pihenek, s nem vagyok szomorú, csak halk. Valahogy belül vagyok. Azon túl nagyon fontosnak tartom, hogy az ember figyeljen az energiaszintjére. Bár nem vagyok olyan energikus, mint huszonévesen, nagyon könnyen át tudok kapcsolni. Néha attól félek, hogy egyszer ki fognak nevetni, olyan bolondos tudok lenni. Szeretem fölrázni az embereket az unalomból, a fásultságból, arra biztatni, hogy nézzünk ki az ablakon. Ha szomorúak vagyunk, akkor legyünk nagyon szomorúak, ha bármi van, az legyen nagyon „olyan”, de aztán lépjünk tovább, merjük élni az életet, a próbát, a munkát, a beszélgetést.

– Mikor fedezted fel magadban a táncra, a balettre való hajlamot?

– Sok helyen elmondtam, hogy amikor Bukarestben éltünk, egy este vendégségbe jött hozzánk Karikás Péter, a bukaresti magyar követség kultúrattaséja és felesége, Handel Edit. Beszélgettek mindenféléről, s szóba került, hogy az attasé felesége (aki a leningrádi balettintézetben végzett) a pécsi balett szólistája volt. A szép nagy nappalinkban egyszer csak az attasé azt mondta apunak:

– Képzeld el, Palikám, a Didus megtanított egy emelésre, s most megmutatjuk nektek. Azzal Edit nagy lendületet vett, láttam, ahogy ugrik, a férje elkapja, s forog vele. Kilenc-tíz éves gyermek voltam, s fantasztikusnak tűnt, hogy két komoly ember egyik pillanatról a másikra hogyan lép át egy teljesen más világba. Én boldogan fölpattantam, berohantam a szobába, s másnap közöltem a szüleimmel, hogy balerina akarok lenni, olyan, mint a Didus.

– Édesapád mit szólt hozzá?

– Azt, hogy menjen a kislány, majd csak meggondolja magát.

– Kemény dolog a balettiskola, nem is tudok egy gyermek számára nehezebb létformát elképzelni. Nem bántad meg?

– Számtalanszor, de ha azon bánkódom és hagyom, hogy ez a gondolat eluralkodjon rajtam, lerántott volna a depresszióba. Akkor, amikor meghoztam ezt a döntést, boldog voltam, és 18 éves koromban, amire kijártam az iskolát, akkor is. Később kezdtem érezni, hogy nekem táncosként még jó esetben 10-15 évem van, s utána mi lesz velem?

– Ez hamar megoldódott, hisz az életrajzodat nézve gyors iramban haladtál előre, s egy újságcikkben nem is lehet felsorolni, hogy hány színházban hányféle előadást képzeltél színpadra.

– Szerencsém volt, sokat dolgoztam, s volt egy mesterem, aki koreográfust faragott belőlem, holott sohasem mertem volna hinni, hogy én valaha koreográfus lehetek. A találkozások nagyon fontosak az életben, s az, hogy az ember hogyan használ egy pillanatot, és az a pillanat hogyan mutatja meg őt. Ehhez szerencse kell és készenléti állapot. Mert találkozhattam volna én bárkivel, ha nem vagyok olyan szinten, hogy érdemes legyen foglalkozni velem.

– Hosszú a szerepeid jegyzéke, mit nem táncoltál el?

– Sokat, de nem baj. Szerettem volna eltáncolni a Giselle modern táncszínházi változatát. Egyszer, szegedi balettes koromban, Bozsik Yvette megajándékozott ezzel a szereppel, de nem merítettem ki ezt a témát akkor, s úgy érzem, hogy most is nagyon érdekel. Csakhogy már idős vagyok hozzá.

– Egy balett-táncos meddig maradhat színpadon?

– Ezt nem lehet megszabni, van, aki 50 éves korában is fantasztikusan táncol, s van, aki jobb, ha 45 évesen nyugdíjba megy.

– A bukaresti operettszínházban kezdted…

– Kényszermegoldásból egy évet voltam ott, utána átkerültem Magyarországra a Honvéd Táncegyütteshez, onnan a győri, majd a szegedi baletthez.

– Miért hagytad abba?

– Megszültem az ikreket, s azt éreztem, hogy még egyszer nem akarom újból felépíteni magam, s jobb a csúcson abbahagyni.

– Végül megtaláltad a legjobb folytatást.

– Nagyon szeretek kihívások elé állni, hiszen az építi az embert. Nagyon izgulok minden munkámnál, hogy elég jó, elég érdekes, elég pontos legyen. S közben menekülök a negatív állapotoktól, de nem azért, mert nem vagyok eléggé mély gondolkodású, hanem azért, mert rájöttem, hogy nagyon sokat árt, ha az ember azt hiszi, hogy attól komolyabb, ha komoly arcot vág a világhoz. Jó, most viccelek egy kicsit. Egyszerűnek tűnik ez a játékszabály, de közel sem egyszerű megérteni és megélni a lényegét.

– Melyik volt az a pillanat, amikor érezted, hogy már valóban koreográfus vagy?

– Nem tartom fontosnak, hogy az ajtómra ki legyen írva: Bodor Johanna koreográfus. Az én életem ajtaján nincsen ilyen. Számomra a munka a lényeg, s az, hogy minél több esélyem legyen komoly témákkal találkozni.

– A kedvenc koreográfiád?

– Ha tíz olyan munkát tudok felmutatni a több mint százból, ami lelkemben a felső polcon van mint minőség, mint tapasztalás, szerintem ez egy teljesen jó arány.

– Milyen pluszt adott neked az a családi környezet, ahol a romániai magyar értelmiség színe-java megfordult?

– Mindent. Megszabta az ízlésemet, építette belső világomat. Soha nem volt könnyű a Bodor Pál lányának lenni, mert annak a színvonalnak, ami őt jellemzi, nem könnyű megfelelni. Anyukám pedig, aki nélkül semmi nem működött volna, briliáns humorral és odaadással, de nem szolgalelkűséggel kezelte az egész helyzetet. Megtanított a szerénységre, a tiszteletre, arra, hogy diszkrétek legyünk, figyeljünk oda az emberekre, próbáljuk megérteni őket, és segíteni rajtuk legalább egy jó szóval, ha másként nem lehetséges. Egy franciás humorú nőként tudott létezni, aki sohasem tündökölt abban a pózban, hogy Bodor Pál felesége, mert nem volt szüksége erre. Apu fanatizmusa, munkamániája és odaadó őrülete mellett anyukámnak a zseniális praktikussága, az egészséges gondolkodása segített megérteni, hogy Bodor Pál, az erdélyi szellemi élet egyik szeretett figurája éppen olyan ember, mint bárki más. Ő nagyon figyelt arra, hogy ez az egyensúly apunál is megmaradjon. Ezt a kontrollt látva értettük meg: nem az a lényeg, hogy kinek vagy a gyermeke, hanem hogy te magad mire vagy képes.

– Vannak ellenségeid?

– Biztosan.

– Barátod?

– Nagyon sok – mondja, majd mosolyogva elnézést kér, s szalad is a következő találkozóra.

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató