Hétköznapi történet
Linka egyszerű volt, és mindig nyugodt, mint egy felnőtteknek szóló kifestőskönyvben a sok apró virágszirom és kacskaringos dekoráció között elrejtett arc. Nála senki nem tudta tökéletesebben beosztani a rendelkezésre álló erőforrásokat – mindenekelőtt az anyagiakat, de ránctalan bőre, fiatalos tekintete azt sugallta, hogy mást, ennél fontosabbat is: például a láthatatlan kezekkel osztott, személyre szabott időt. Még a nevével is takarékoskodott, az első két szótagot – a Katát – eltette az örökké elérhetetlen „holnapra”, az utolsót pedig feldobta az édeskés kicsinyítő képzővel, akárcsak a banánkarikákkal díszített dzsemes kenyeret. Igaz, a rövidke becenév nem volt saját találmány, ahogy tulajdonképpen a spórolás megannyi kézzelfogható változata sem.
– Mióta az eszemet tudom, Linka voltam mindenkinek: anyunak, a közeli és távolabbi rokonoknak és persze a szomszédoknak is. Ennyiben ki is merült az ismeretségi körünk, édesanyámhoz ugyanis sohasem jöttek barátnők – kezdte történetét a halk szavú, sötétbarna hajú nő, aki a mögötte lévő évtizedekből legalább egy adagot nyugodtan letagadhatna. – Anyukám kiskoromtól betegnyugdíjas volt. Egy alattomos, sokarcú pszichés betegség vett időnként erőt rajta, amiről serdülőkoromig nem sokat tudtam, és amire nem is szeretnék kitérni. A lényeg, hogy korlátozott lehetőségei mellett is becsületesen helytállt szülőként, úgy, hogy sem testileg, sem lelkileg nem szenvedtem semmiben hiányt. Apám még a születésem előtt lelépett, így anyunak segítőtárs nélkül, a nyugdíjából kellett mindent kiteremtenie. Sokszor vállalt takarítást, mosást a közelebbi szomszédoknál, a csekély állami juttatás mellett ebből és jóindulatú unokatestvérek adományaiból tartotta fenn kétszemélyes családunkat. Ritkán hallottam sóhajtozni, keseregni, ehelyett jobb időszakaiban folyton énekelt vagy mórickás és jeanos vicceket mesélt, közben hihetetlen bölcsességgel vezette a háztartást. Olyanok voltak a mindennapjaink, mint egy izgalmas kalandjáték fordulói, amelyben a továbbjutáshoz muszáj betartani bizonyos szabályokat. Ilyenkor, augusztusban például rengeteg gyümölcsöt és zöldséget kaptunk a vidéki rokonoktól, anyukám azokat szépen mind eltette. Bármennyire is kívántam, tudtam, hogy a téli, ködös esték beállta előtt nem szabad hozzányúlni sem a vinettásborkánokhoz, sem az ínycsiklandó barackdzsemhez vagy zakuszkához. Talán furcsán hangzik, de jó érzés volt újra meg újra megnyerni a kamrás terepszemléken saját magammal vívott harcot. Ugyanilyen tudatosan jártunk el, ha friss kenyérrel lepett meg valaki: amíg a régi tartott, nem kezdtük meg az újat, akkor sem, ha tudtuk, hogy pár nap múlva nem lesz annyira finom, mint amikor kaptuk. A mértékletességre alapoztuk az egész életünket, például akkor sem égettük a villanyt, amikor korán sötétedett, helyette gyertyával teremtettünk magunknak apró fényszigeteket az olvasáshoz, tanuláshoz, varráshoz. Nyáron újra meg újra felfedeztük a várost, szendvicseztünk a főtéri szökőkútnál, mint valami turisták, felsétáltunk a Somostetőre, néha a Németkalapig is eljutottunk. Ilyenkor anyu teli volt energiával, derűvel. Ősz felé kezdett rendszerint ellankadni, október végére pedig egészen kifogyott a lelki tartalékokból. Nyomasztó gondolatok, kényszerképzetek gyötörték a hideg időszakban, karácsony körül kicsit magához tért, aztán ismét belezuhant a semmibe. Főleg év elején kellett nagyon vigyázni rá, de a tavasz általában enyhülést hozott. Több mint negyedszázadon át határozta meg ez a körforgás a létezésünket. Sándor miatt léptem ki belőle, a magam számára is meglepő gyorsasággal. Pedig akkoriban még élt édesanyám, de az állapota már végleg leromlott. Állandó felügyeletet igényelt, így a kevés félretett pénzünkből fogadnom kellett egy
asszonyt, aki vigyázott rá, amíg munkában voltam. Máshova nem is jártam, csak a bevásárlóközpontba, ahol jó pár évvel korábban elárusítóként alkalmaztak.
– Sándort is ott ismerted meg? – kérdeztem.
– Hát persze. Akkoriban került hozzánk kasszafőnöknek, és sportot űzött abból, hogy ugráltat. Azt hiszem, ő volt az első ember, aki ki tudott mozdítani a gyerekkorombeli biztonságos nyugalomból. Talán ez tette őt annyira izgalmassá a számomra, bár a vonzalmamat sokáig nem voltam hajlandó beismerni, még akkor sem, amikor nyíltan közeledni kezdett hozzám. Édesanyám miatt azonban egyre jobban elvesztettem a talajt a lábam alól, és amikor anyu végleg magamra hagyott, szó szerint összeomlottam. Ezt a helyzetet használta ki a kollégám, így pár hét múlva azon kaptam magam, hogy teljesen a hatása alatt vagyok, rajta kívül lassan semmi más nem érdekel, és – egyre gyakrabban hangoztatott kívánságának megfelelően – már az összeköltözést tervezgetem.
– Gondolom, erre aztán sor is került – jegyeztem meg.
– Jól gondolod. Ez volt az az időszak, amikor a feje tetejére állt minden, amit korábban anyuval közösen felépítettem. Sándornak egy korábbi házasságából volt egy lánya, aki után gyermektartást kellett fizetnie, emellett rengeteget dohányzott, és esténként három-négy doboz sört is elkortyolgatott. Így még a hónap közepe előtt felélte a fizetését, a következő hetekben pedig teljesen rám támaszkodott. Igyekeztem a kedvében járni, közben gyűltek a kifizetetlen számlák. A gáz és a villany árát valahogy mindig kikínlódtam még a szolgáltatás leállítása előtt, de a közköltségnél mind nagyobb lett az elmaradás. Már a víz lezárását is kilátásba helyezte a tömbházfelelős, amikor a párom azzal a „csodás”
ötlettel állt elő, hogy vegyünk fel gyorskölcsönt a nevemre. Eddig tartott a közös történetünk, bármennyire is nehezemre esett, még aznap kitettem a lakásból. Több mint egy év telt el azóta, lépésről lépésre rakosgatom össze a régi önmagam. Nem könnyű, de úgy érzem, jó úton haladok. Pár hete vettem egy mély lélegzetet, és életemben először egyedül eltettem tíz befőttesüveg vinettát és többféle gyümölcsdzsemet. Úgy, ahogy anyu egykor tanított.
