Elek bácsi 62 évesen lett újra iskolatáskás, és közel tíz évig nem is mondott le a mindig degeszre tömött kellékről. Hol rózsaszín egyszarvús, hol sötétkék autós, néha pedig denevér- vagy pókemberes poggyász díszelgett a jobb vállán, attól függően, hogy a négy unoka közül éppen melyiket kellett délben tanítás után hazavinnie. Sorban nőttek a gyerekek, két-három éves időtávval egymás között – amikor a legnagyobb ötödikes volt, az utána következő a harmadikot járta –, így az is előfordult, hogy egyszerre több lurkóról kellett iskola után gondoskodnia. Ilyenkor mindkét válláról táskák lógtak, de az idős férfi a megsokszorozódott súly alatt is egész lényéből ragyogott.
– Sosem tettem különbséget az unokáim között – szögezte le Elek bácsi beszélgetésünk elején. – A nagyobbaknak éppen úgy kijárt a figyelem, mint a kicsiknek, tőlem sosem hallották, hogy „te már ennyi vagy annyi éves vagy, cipeld csak a csomagod, amíg én az öcsédnek, húgodnak, unokatestvérednek a szolgálatára állok”. Mindig is úgy tartottam, hogy a gyerek együtt nő a rá rótt feladatokkal, és mivel a nagyobb jobban meg van terhelve a kisebbnél, legalább annyira segíteni kell, mint azt. Amikor a lányaim kislányok voltak, nem tudtam sok időt tölteni velük, mert vagy a gyárban robotoltam, vagy „maszekeltem”, hogy jusson mindenre a családnak. A feleségem egészségi okokból otthon maradt a két gyerekkel, háziasszonyként teljesített szolgálatot – tisztában vagyok vele, hogy ez sokszor nagyobb kihívást jelentett, mint nekem az egész napos munka –, így végül is kijutott nekik a szülői törődésből, bennem viszont hiányérzet maradt. Nagyapaként igyekeztem mindent bepótolni, és úgy érzem, sikerült is megtennem a tőlem telhetőt. A kisebbik lányom hamarabb lett édesanya – két igazi vasgyúróval áldották meg őt és a vejemet az égiek –, aztán a nagyobbik is sorra került, neki egy fia és egy lánya született. Igazi, szép barátság alakult ki az unokatestvérek között, sosem tapasztaltam, hogy bármiért rivalizálnának. Igaz, a két nagyfiúban bujkált némi túlzott magabiztosság a kisebbekkel szemben, de gyerekek lévén ezt sem lehet igazán felróni nekik. Borzasztóan szórakoztattak a társalgásaik, amikor úgy alakult, hogy a szülők elfoglaltsága miatt mind nálunk töltötték a délutánt. Leginkább a hazafele vezető utat szerettem, meg azt a húsz-harminc percet, amíg vártam rájuk az iskola udvarán. Mindig jóval kicsengetés előtt mentem, így alkalmam volt összebarátkozni a többi „ügyeletes” nagyszülővel. Bár egyedül voltam férfiember a hölgykoszorúban, az én társaságomat sem vetették meg, még a friss piaci híreket is megosztották velem.
– Egy iskolába jártak az unokák? – szóltam közbe.
– Csak a testvérek, így olyankor, amikor mind rám voltak bízva, két tanintézetben „tettem tiszteletemet”. De nem volt nagy távolság a kettő között, így össze lehetett hangolni az útvonalat. A kisebbik lányom mindig önállóbb volt, és a fiait is így nevelte, így harmadikos koruktól ők már többnyire egyedül jártak, csak olyankor volt rám szükség, amikor mindkét szülőjük estig foglalt volt. A legkisebb fiút és a lányunokámat még hatodikos korukban is kísérgethettem, utána azonban szépen, udvariasan „kiiktattak” a programból. Az első perctől megértettem, hogy kiskamaszként már szégyellik a jelenlétemet az osztálytársaik előtt – pedig nem mondták ki, hogy meg ne bántsanak, csak diszkréten hátrább maradtak, vagy előbbre mentek a többiekkel, és megkértek, hogy a táskájukat se vigyem többet. De bármennyire is értettem a szóból, nem volt könnyű elfogadni az új helyzetet. Amíg volt kit hazavinni, a feleségemmel elosztottuk a napi feladatokat – ő ebédet főzött a csapatnak, amíg én a gyerekek után mentem –, a tanulásban pedig felváltva segítettünk: én a matekben, fizikában, történelemben, ő a magyar és a román leckék megtanulásában. Amikor két éve véget ért ez a közös program, egy kicsit elveszettek lettünk az asszonnyal. Megfordult a fejemben, hogy vállaljuk el más kisiskolás gyerekek délutáni felügyeletét, de éreztem, hogy erre már nem lenne energiánk. Az utóbbi időben visszeresek a lábaim, nem mozgom már olyan virgoncan, mint pár évvel ezelőtt. A feleségem cukorbeteg, sokszor gyengélkedik. Így nem is erőltetem a „tatás-mamás” szerepet. Az unokáinkkal persze továbbra is tartjuk a kapcsolatot, két-háromnaponta hívnak telefonon, és olyankor van, hogy egy órát is beszélgetünk. A legnagyobb jövőben érettségizik, ügyes, okos fiatalember, rettenetesen elfoglalt, mégis szakít időt ránk. Talán vele a legszorosabb a barátság, és ha az elmúlt évtizedre visszagondolok, ez tulajdonképpen mindig is így volt.
– Mivel töltötték ki a feleségével az időt, amit korábban unokázással töltöttek? – kérdeztem Elek bácsitól, mielőtt elköszöntünk volna.
– Újra elkezdtünk römizni, mint anno fiatalkorunkban – mosolyodott el beszélgetőtársam. – És persze sokat beszélgetünk, meg még többet hallgatunk. Számomra nincs is megnyugtatóbb egy csésze kávénál, amit csendben, kényszerszavak nélkül fogyaszthatsz el a hozzád legközelebb álló személlyel. Ez általában a nap második legörömtelibb eseménye. Az elsőt pedig, gondolom, kitalálja: amikor énekelni kezd a telefon.
