A természet kalendáriuma LXX.

Dércsípte havasi tájról gördül felénk a csángó dal. Minden év októberének első vasárnapján a Gyimes völgyében, a Site alatt őszi számvevésre gyűlnek össze a környékről.

Dércsípte havasi táj

„A Tatros forrásánál nem szabad lefeküdni,

mer a Tatros ha kiömlik elviszi.

Most is olyan szeretőmet vitte el,

amíg élek, soha nem felejtem el.”

Dércsípte havasi tájról gördül felénk a csángó dal. Minden év októberének első vasárnapján a Gyimes völgyében, a Site alatt őszi számvevésre gyűlnek össze a környékről. A hegyekből a juhok lejöttek már, a teheneket is lehozták, a nyári szállásokat felhagyták az emberek. Októbertől több mint hét hónapon át abból a szénából etetik az állatokat, amit eddig behordtak. A meredek oldalakon a kasza az úr. A hosszú téli etetési időszakra nagy területeket kell lekaszálni ahhoz, hogy a széna május közepéig kitartson. A „sor alá nőtt” legények a nyári munkák végeztével búcsúznak az otthontól.

A Gyimesekben a család mindig ünnepélyesen búcsúzott el a bevonulótól. A '60-as évek előtt a katonabúcsúztatót a bevonulás előtti esten szervezték a bevonuló családjánál, s az nem volt táncos összejövetel. Éjjel énekelgettek, ettek, ittak és az asszonyok sírdogáltak. Reggel a legénybarátok hátukra vették a nagy katonakoffert és az állomásig énekelve mentek. Ezek mind szomorú katonaénekek voltak: 

„Édesanyám akkor kezdett síratni

Mikor a kufferom kezdte pakolni...”

Akinek lovas fogatja volt, azok szekérre pakolták a koffert. Ilyen reggeleken a falu minden részéről, a patakokról csapatok jöttek az állomás felé, énekszóval. Csak úgy zúgtak a völgyek, a hegyek: 

„Udvaromon hármat fordult a kocsi

Édesanyám kufferomat hojza ki.

Kufferomat s béhívó levelemet

S a faluból hújzák ki a nevemet”

És sokan úgy elmentek, hogy soha nem jöttek vissza, a világégések senkit nem kíméltek.

Manapság a katonabúcsúztatót a „kultúrban” rendezik. Félórával a vonat érkezése előtt indul a menet az állomás felé. Elől megy a reguta, körülvéve két, három baráttal, leányokkal. Utána megy a mozsikás és a gardonyos. A gyimesi hagyományos mozsikásnál senki jobban nem ismeri a régi katonaénekeket! Üzenetük csak a beavatottak számára megfejthető.

„Mert hogyan lehetne másképp megmagyarázni például azt, miért volt és van ma is egy hagyományos csángó táncban olyan néma csend, amikor a mozsikás el kezdi húzni a vontatott, szomorú lassúmagyarost: 

„Édesanyám, csak ezért fáj a szívem...”

A testek átveszik egymástól a lassú, egyenletes mozgást, ...az egész mozgó tömeg egy nagy, közös test. De ezt csak a táncolók érzik, azok, akik eggyéforrtak!” – írja Tankó Gyula A gyimesi csángók élete című tanulmányában.

Lent, a völgyben már nyílnak az őszirózsák. Nem csak a méltatlanul feledett egykori kézdivásárhelyi festő-tanár, Paál Elek nagybátyám képein. Tele a város őszirózsával. Olvasós Boldogasszony napjára, hetedikére, akár dér is kékítheti a ma még mélyvörösen égbenyúló muskátlikat, vörösbe penderíti a vackor leveleit, fehér csipkét ver az elárvult tengeri levelére. Az ólmos esőket jósoló felhők alatt vándormadarak hada vonul. A magasan repülő darvak ékei alatt gólyák, szárcsák, bíbicek sereglenek az égi országutakra. Fecskék, seregélyek ezres csapatai vonnak áttetsző tüllfüggönyöket az égre. Érkeznek az északi madárvendégek is: ludak szava, darvak krúgatása szorul az alacsonyra ereszkedő ködök alá. Az időjárás feledni látszik a Vénasszonyok nyarát az idén. Nem csendül már tücsökmuzsika sem. Reggel halovány hóharmat telepedik a sáncok északi oldalára, de napközben még csalogatóan nyájas napsugár bögyösödik birsek ágain. Almáik sárgája fel-felfénylik a lagymatag napsugárban. A kökénynek még kellene egy kis dércsípés, hogy ehetővé csillapodjon ajkat csókra csücsöríttető fanyar íze, de a galagonya már kásásan omlik az ínyed alá. A kósza esők előcsalogatják az ősz gombáit: gereben, pereszke, néhol laskagomba csatlakozik a trombitagombák kis telepeihez a Nagyerdő, meg a jeddi dombperem erdejének ritkásaiban.

A mohok hónapja ez. A figyelmes szemlélőnek örökké zöld színeivel a sok mohafaj ilyenkor tárja fel szépségeit. Így bókol a lipcsei botanikus kert egykori igazgatója előtt, aki 1730-ban született Brassóban, október hó nyolcadikán. Hedwig János a tudományos mohatan, a bryológia, tudományágának megalapítója, a mohák ivaros szaporodásának felfedezője. Méltán nevezték a „mohok Linné”-jének a brassói szász botanikust. Biztatnálak, kedves Olvasóm, ha teheted, lapozz bele Te is az őszi erdő Nagy Mohoskönyvébe. 

Maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2013-ban, október 5-én, id. Xántus János születése után 188 évvel, Újholdkor