A természet kalendáriuma LXXI.

Hogy e vers fennmaradt, dr. Millea Zeno sebésznek, a ház utolsó tulajdonosának köszönhető. A nyugalmazott román szakorvos emlékezetéből bukkant fel 2009-ben.

Halódó illatait szelek szárnyára vetette

„Ez nem kastély – fenyőfa ház,

Felette Istenszem vigyáz.

Legyen vendége sok:

Nótázó cinkekoldusok,

Vidámító gyereksereg,

Poéták, lélekemberek.

Sziget legyen, védő tető

A gond után pihentető,

A hangulatnak menedék,

Legyen felette kék az ég.

Ne bántsa tűz, ne verje jég,

Szíve és cserepe maradjon ép.”

E soraival indulok Áprily Lajos keresésére az októberi Áprily-völgybe.

Hogy e vers fennmaradt, dr. Millea Zeno sebésznek, a ház utolsó tulajdonosának köszönhető. A nyugalmazott román szakorvos emlékezetéből bukkant fel 2009-ben. Sem a költő, sem gyermekei, sem a ház közbeni birtoklója, Makkai Sándor református püspök nem említi, kötetben soha nem jelent meg. Az egykori kolozsvári Hója alatti ház bejárati ajtaja felett színes betűkkel volt bevésve. Arról a házról van szó, aminek telkén a jó barát, Reményik Sándor hernyózta volt a költő árván maradt pónyikalmafáit. A házban s kertjében valóban jártak poéták, lélekemberek, s vidámította gyermeksereg is, rég porladt októberi lombok alól kikandikáló emlékek vallanak erről. A ház helyén, a Dónáth út 208. szám alatt, ma háztömb szomorítja a gyérült orgonabokrokat. 

„A Hójában kis házunk váza roppan

– álmodnak most a belebújt nyarak,

úgy ülnek ott, mint a múzeumokban

az üvegszemű, tarka madarak…”

Az Elhagyott lakásokban sóhajtja így roppanó emlékeit nagyobbik fia, Jékely Zoltán. Őneki köszönhető, hogy Szentgyörgypusztán, Visegrád alatt, Áprily Lajos egykori házának kertjében nyaranta ott tündökölnek a Teleki-virágok. Ő hozta volt a negyvenes évek elején s telepítette a Kárpátok fenyves zónájának legpompázatosabb növényét ide. Miután rátaláltam, 2005 óta, botanikai értékként is számon tartott ékessége az Áprily-völgynek. Az októberi kertben a ház sarkánál megbúvó kis szigetben barnult kóróik dacolva a reggeli hóharmattal, emelik ég felé fészekvirágzataikat, hogy a vénasszonyok nyara rájuk zuhogó délelőtti fényébe leheljék vágyódásukat a havasok felé.

Kóróik gyakran olyan szíjassá válnak, mint a vénülő emberek. Kemények, vastagok, s gondolják magukról: elpusztíthatatlanok. Akármint is van, kínálják az ég felé sérülékeny terméstányérjaikat. Nem őrzik már a tavaszi süvölvény szárak nyitottságát, érzékenységük rég magjaikba költözött. Így elnézve őket, nem halovány ceruza rajzára, durva szénirón vonásaira emlékeztetnek. Égbekapaszkodásuk nem elhaló sóhaj. Elnyújtott jaj az. Fenyvesek aljára, havasok lábaihoz képzelik magukat.

„Lábainál hevertem, amikor az ősz utóján sikereitől, hódításaitól megundorodva levetkezte minden ékességét, fonnyadt lombruháját szertedobálta, halódó illatait szelek szárnyára vetette, s mint bál után csömörlött szép leány a heverője szélén, fáradtan és fakón nyújtózott el Erdély és Bukovina között. Telítve voltam szánakozással akkor, s hogy a magasban megpillantottam tegnap még tündöklő hajkoronáját, melyet immár behavazott az Idő, mezítelen térdét megsimogattam, s szívem szerint mondtam: »Ó, szépséges Havasom!…«”

Kemény János A Havas dicséretében írta volt le ezeket a sorokat. Ő sohasem lehetett a Szentgyörgy-völgyi ház vendége, különösen nem az ötvenes években. Annál inkább látogatta a Dónáth úti kertet valamikor. Aztán egy októberi napon, 1971-ben, éppen 13-án Vásárhelyről költözött volt ki a havasok alá, volt kastélya kertjébe. Halálában beengedték. Saját kertjébe. De legalább hazai földbe.

Még mindig jobb sorsra hajlott, mint a havas másik szerelmese, a Dónáth úti kert másik látogatója, aki éppenséggel Madridban sóhajtott utoljára a Hargita fenyvesei felé. Nyírő Józsefet 1953. október 16. után fél évszázadnyi idő elteltével hazahozták. Ma sem tudjuk, hol leltek nyugalomra hamvai. Csak szelleme van itthon.

De a szellem itthon van. Mert soha el nem hagyta ezt a helyet. Szülőhelyét.

Cinkekoldusok járják nemsokára az erdőt. Pónyikok csupaszodó ágaikról ejtik almáikat a gyepre. Teleki-virágok kórói ködök alá bújnak. S a bükkök fonnyadt lombjait szertedobálja a vénasszonyok nyarában a feltámadó szél. Aztán hulló fenyőtobozok fanyar ízeikkel keverednek üres sírhantok avarjába.

Remény? Annyi, hogy mindig lesznek emlékeiket közkinccsé tevő emlékezők.

Maradok kiváló tisztelettel:

Kiss Székely Zoltán

Kelt 2013-ban, Hulló falevelek hónapjának közepén