Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-11-11 16:06:09
Papp Tibor (Tokaj, 1936. április 2.), József Attila-díjas (2003) magyar író, költő, műfordító, tipográfus, szerkesztő 1956 után menekült el Magyarországról Belgiumba, ahol a liège-i egyetem hallgatója volt. 1961-ben költözött át Párizsba, 1992 óta Budapesten is él. Egyik alapítója volt 1962-ben a mai magyar avantgárd legfontosabb lapjának, a Magyar Műhelynek, majd az Alire című számítógépes irodalmi folyóiratnak. Papp Tibor november 17–18-án és 19-én a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban és a Művészeti Egyetemen rendezendő Testet öltött szavak című háromnapos esemény vendége. 17-én 17-től 20 óráig workshopot vezet az egyetemen. 18-án a 19 órakor kezdődő színházi eseményen szerepel hangverssel és számítógépen programozott generált verssel. 19-én 10-től 12-ig újabb workshopot vezet, majd visszarepül Budapestre.
– Párizs és Budapest… Melyik az igazi otthona ?
– Mind a kettő. Nyelvileg persze Magyarország az otthonom.
– Egy régi interjújában (AL 8, 1984. február) elmondta, hogy Franciaországban igenis értékelik a költőket. Idézem: „Franciaországban egy átlag vizuális költő, mint pl. Nagy Pál, a Magyar Műhely szerkesztője, vagy én, évente minimum öt nem hagyományos irodalmi esten vesz részt.” A vizuális és hangverses irodalmi esteknek igen nagy közönségük van. Ehhez képest mi a helyzet mostanság Párizsban ?
– A kép nem változott, sőt a vidék is felzárkózott. Nemcsak a nagyvárosokban (Marseille, Bordeaux, Lyon), de közepes és kisvárosokban is meggyökerezett (például Nantes-ban) a mainak nevezhető hang- és vizuális költészet.
– Egy 2002-es beszélgetés során valaki úgy érezte, hogy az író, költő, műfordító, tipográfus megnevezések mellett ön nyugodtan nevezhető grafikusnak, performernek, feltalálónak, konstruktőrnek, programozónak is. Vajon nem kellene – vélekedett akkor Balla D. Károly – egy olyan új foglalkozásnevet kitalálni, amely teljes munkásságát lefedné? Ekkor ön ezt felelte: „Foglalkozásom... foglalkozásaim...? Úgy állnak bennem, rajtam a különböző megnevezések, mint tűpárnában a tűk, a zsákvarrótól a vékony stoppolóig. A zsákvarró volt az első, amelyik nemcsak abban különbözik a többitől, hogy vastagabb, hanem abban is, hogy míg a többinek van valamilyen közös nevezője, ez a tű külön áll, teljesen egyedül: ez pedig a lemezlakatosság, amiről szakmunkás-képesítést szereztem 1955-ben, Egerben, az akkori állapotoknak szenvedő alanyaként. 1956 decemberében volt az utolsó munkás munkanapom. Akkortól kezdve ezt a szakmát többé nem műveltem, amint a Liège-i Műszaki Egyetemen szerzett diplomám adta lehetőségekkel sem éltem egy másodpercig sem. Minden egyébnek, amivel foglalkoztam, az irodalom volt az oka és az indítéka. Az irodalom sodort a tipográfiához, amit becsületesen kitanultam, a tipográfia vitt a grafikához. A mozgatórugók olyan egyszerű kérdések voltak, mint: az irodalomban hasznát tudom-e venni, mit lehet ezzel létrehozni stb. Hasonló kérdésekkel közeledtem a számítógéphez 1983-ban (Múzsával vagy múzsa nélkül c. könyvem első fejezetében erről bővebben írok). Programozni is csak az irodalom érdekében tanultam meg, aminek elméleti vetülete az a magánaxiómám, hogy a számítógéppel létrehozott alkotásoknak számomra egyetlen kritériumuk van, mégpedig az, hogy irodalmilag mennyire pertinensek, ebből viszont egyenesen következik az, hogy másodrendű problémának tartom magát a programot, vagyis azt, hogy a mű milyen komplikált vagy mennyire egyszerű programozással készült. Nem vagyok feltaláló, nem találtam fel semmit, legfeljebb magamat, amikor egy bálban széthasadt kicsit kinőtt fekete nadrágom hátulja, s még mielőtt hófehér gatyámat mások megcsodálták volna, a falhoz hátráltam, s fenekemmel a falat súrolva távoztam a táncteremből. Az általam bemutatott performanszok, hangversek mind költői megnyilatkozások voltak, s remélem lesznek is – ezeket nem foglalkozásként űzöm, mert foglalkozásom tulajdonképpen nincs is, csak egy mindenen túlnövő hobbim van: a költészet.” Ehhez mit tenne hozzá ma, 2011-ben?
– Azt, hogy a hatvanas évek közepén költői gondolatvilágomat az a felfedezés itatta át, hogy magyar irodalmi múltunk kis és nagy opusai kincsesbányák, amelyekből sok mindent felszínre hozhat, magáévá tehet, műveinek testébe beépíthet a mai költő. Akkor fedeztem fel magamnak a Petőfi által is nagyra becsült Vajda Pétert, a 19. század közepén prózaverselő költőt, akinél olyan gyémántragyogású képeket, szellemtágító metaforákat találtam, melyeket azonnal elképzeltem mai környezetben. Gyűjtögettem és alkalmasint beépítettem költeményeimbe. Ezt az eljárást neveztem el a hatvanas évek végén „vendégszövegeknek”, mely ma már az egész magyar irodalomban megtalálható fogalom.
– „Az avantgárd művész, amíg avantgárdként alkot, nem klasszicizálódik, de egy idő után, az alkotás létrejöttét kicsiholó helyzet elmúltával a művei igen.
Kassák Lajos Munkásemberek című költeménye többek között a formájával volt avantgárd a korabeli magyar irodalomban. A legszorosabb értelemben vett szabadvers, melynek Jacques Roubaud szerint egyetlen formai kritériuma van: a sorváltás, ma már nem okoz megrökönyödést a magyar irodalmi világban. A helyzet elmúlt, a vers klasszicizálódott. Az avantgárd művész mindig egy adott irodalmi szituációra reagál, egy adott helyzet tényeit kezdi ki, belső indítéka mindig a megcsontosodott, a közhellyé vált irodalmi tényezők kikerülése, megkontrázása, többnyire úgy, hogy a létezőktől elütő, új alkotásokat hoz létre, új módszereket, új formavilágot, új szemléletet fecskendez be az irodalomba.
A fentiekből következik, hogy ameddig avantgárd művésznek tartom magam, a klasszicizálódás csak korábbi műveimre vonatkozhat, azokra, amelyek fölött eljárt az idő.”
Ezt ma is érvényesnek érzi?
– Igen. A Prágai Tamással közösen készített A pálya mentén című, a Napkút kiadó Beszélgetők könyvei sorozatban megjelent művünkben mondom: Az avantgárd a kortárs alkotók rejtett lelkiismerete, figyelnek rá, gyakran elutasítják, de be nem vallottan is húzódnak-vonzódnak feléje.
– Az avantgárd költőről él egy tévhit, hogy azért kísérletezik folyton, mert nem segíti az ihlete, vagy nem eléggé járatos az irodalomban. Valójában – s most önt idézem ismét: – „a legtöbb avantgárd költőnek igen magas szintű az irodalmi jártassága, soha nem lehet tudni, mikor használhatja fel tudományát, egy, a tradicionálisok között zavart keltő műben. Ekkor kiélheti avantgárd ösztöneit és teret adhat verselési kedvének.
Generált verseimben az egyedi darabok klasszikus veretűek, azonban a hagyományos irodalomszemléletben zavart kelt a sokasodás, zavart kelt a gép aktív szerepe s ez előbb-utóbb befolyásolni fogja az olvasó (a tudós, a szakértő) irodalomról alkotott felfogását is. Tény és való, hogy első kötetemben klasszikus formájú, vagy ahhoz közel álló verseket közöltem, bár akad közöttük egy-két prózavers is. De ebben a könyvben jelent meg a Pogány ritmusok című, mára hangversként elhíresült művem is, melyben formailag léptem ki a klasszikus mederből. (A Forrás 2001 júliusi számában közöltem egy esszét a születéséről és formai építőköveiről.) Erről a versről talán el lehet mondani, hogy klasszicizálódott, mivel színművészeti főiskolán tanítják, antológiákban szerepel stb.
Nem tartom kizártnak a hagyományos formát egy eljövendő művemben, egyszer-egyszer ilyen is előfordulhat, ez is hozzátartozik az avantgárd sugallta szabadsághoz, de vérmérsékletem nem ebbe az irányba terel.”
– A Debreceni Egyetemen ez év tavaszán megvédett Papp Tibor vizuális költészete című doktori értekezésében Kelemen Erzsébet azt írja, hogy Papp Tibor az experimentális költészeti kategóriában nemcsak ismeretlen műfajokat honosít meg a magyar irodalomban (térversképek, logo-mandalák), vagy a gyér számú kubusirodalmunkat teljesíti ki a bűvös négyzetek sorozatával (25x25 című kötet), de az innovatív formák tárházából újabb poétikai kódokkal, műfajvariánsokkal gyarapítja a kortárs vizuális költészetet.
– Az utóbbi években milyen költészetet művel?
– A budapesti A22-es Galéria 2010-ben életműkiállítást rendezett vizuális műveimből, ez alkalomra jelent meg Óraköltemények című könyvem, melyben az órák számlapjai vizuális költemények. Egyébként most a 18. századi, külföldön is ismert magyar mesterkedő költeményeket felidézve akrosztichonos, telesztichonos és egyéb, ebbe a kategóriába sorolható, a látványtól elkülöníthetetlen műveket foglalom egybe Őszi sárgák cím alatt.
– Mennyire terjedt el a számítógépes költészet? Önnek van olyan műve is, amelyet műfajteremtőnek tekintenek: a Hinta-palinta a kép-hang-szöveg dimenzióit generálja. Így egészen közel kerül a filmnyelvhez… Ön is annak tartja: – A Hinta-palinta egy új irodalmi műfaj (dinamikus képvers) egyik első magyar képviselője. Irodalmi, mert robbanékonyságának dinamitja a nyelv.
Kérdésem: mennyire jut el az effajta alkotás a „célközönségéhez” – ha van egyáltalán ilyen? Van-e „vevő” az effajta irodalomra? Mikor fogadja el a kánon a dinamikus képverset? Mikor kerülnek a helyükre a képversek, a performanszok, a hangversek, a vetített, álló vagy mozgó ‘költemények’ – „az irodalmi művek egymásba fonódó, egymásból bontakozó áramában…”?
– A dinamikus képversek a nyolcvanas évek közepétől jelennek meg a világirodalomban. Első dinamikus képversemet, a „Les très riches heures de l’ordinateur”-t 1985-ben a világon első ilyen típusú műként mutattam be a párizsi Pompidou központban. Azóta Európában, Amerikában, Dél-Amerikában szépen elterjedt a műfaj. Az első dinamikus képversemre rezonálva a Magyar Műhely 1996-os, Papp Tibornak szentelt különszáma után többek között 2009-ben a brazíliai Revista Texto Digital Papp Tibornak szentelte egyik számát.
– Mennyi a szerepe a véletlennek a géppel készülő művek megalkotásában?
– Ami a nézőnek úgy tűnik a műben, hogy a véletlenből adódik, azt a szerző ugyanúgy kontrollálja, mint a többi, nem véletlennek tűnő részletet. Ugyanis van „véletlen” és „irányított véletlen”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a képernyőre kerülő részletek mind kiválasztott, előre megalkotott halmazok, a véletlen csak annyiban játszik szerepet, hogy az előre elkészítettek közül a véletlen játéka folytán melyik kerül helyzetbe.