2024. november 23., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Testet öltött szavak

Papp Tibor (Tokaj, 1936. április 2.), József Attila-díjas (2003) magyar író, költő, műfordító, tipográfus, szerkesztő 1956 után menekült el Magyarországról Belgiumba, ahol a liège-i egyetem hallgatója volt. 1961-ben költözött át Párizsba, 1992 óta Budapesten is él.


Papp Tibor (Tokaj, 1936. április 2.), József Attila-díjas (2003) magyar író, költő, műfordító, tipográfus, szerkesztő 1956 után menekült el Magyarországról Belgiumba, ahol a liège-i egyetem hallgatója volt. 1961-ben költözött át Párizsba, 1992 óta Budapesten is él. Egyik alapítója volt 1962-ben a mai magyar avantgárd legfontosabb lapjának, a Magyar Műhelynek, majd az Alire című számítógépes irodalmi folyóiratnak. Papp Tibor november 17–18-án és 19-én a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban és a Művészeti Egyetemen rendezendő Testet öltött szavak című háromnapos esemény vendége. 17-én 17-től 20 óráig workshopot vezet az egyetemen. 18-án a 19 órakor kezdődő színházi eseményen szerepel hangverssel és számítógépen programozott generált verssel. 19-én 10-től 12-ig újabb workshopot vezet, majd visszarepül Budapestre.

– Párizs és Budapest… Melyik az igazi otthona ?

– Mind a kettő. Nyelvileg persze Magyarország az otthonom.

– Egy régi interjújában (AL 8, 1984. február) elmondta, hogy Franciaországban igenis értékelik a költőket. Idézem: „Franciaországban egy átlag vizuális költő, mint pl. Nagy Pál, a Magyar Műhely szerkesztője, vagy én, évente minimum öt nem hagyományos irodalmi esten vesz részt.” A vizuális és hangverses irodalmi esteknek igen nagy közönségük van. Ehhez képest mi a helyzet mostanság Párizsban ?

– A kép nem változott, sőt a vidék is felzárkózott. Nemcsak a nagyvárosokban (Marseille, Bordeaux, Lyon), de közepes és kisvárosokban is meggyökerezett (például Nantes-ban) a mainak nevezhető hang- és vizuális költészet.

– Egy 2002-es beszélgetés során valaki úgy érezte, hogy az író, költő, műfordító, tipográfus megnevezések mellett ön nyugodtan nevezhető grafikusnak, performernek, feltalálónak, konstruktőrnek, programozónak is. Vajon nem kellene – vélekedett akkor Balla D. Károly – egy olyan új foglalkozásnevet kitalálni, amely teljes munkásságát lefedné? Ekkor ön ezt felelte: „Foglalkozásom... foglalkozásaim...? Úgy állnak bennem, rajtam a különböző megnevezések, mint tűpárnában a tűk, a zsákvarrótól a vékony stoppolóig. A zsákvarró volt az első, amelyik nemcsak abban különbözik a többitől, hogy vastagabb, hanem abban is, hogy míg a többinek van valamilyen közös nevezője, ez a tű külön áll, teljesen egyedül: ez pedig a lemezlakatosság, amiről szakmunkás-képesítést szereztem 1955-ben, Egerben, az akkori állapotoknak szenvedő alanyaként. 1956 decemberében volt az utolsó munkás munkanapom. Akkortól kezdve ezt a szakmát többé nem műveltem, amint a Liège-i Műszaki Egyetemen szerzett diplomám adta lehetőségekkel sem éltem egy másodpercig sem. Minden egyébnek, amivel foglalkoztam, az irodalom volt az oka és az indítéka. Az irodalom sodort a tipográfiához, amit becsületesen kitanultam, a tipográfia vitt a grafikához. A mozgatórugók olyan egyszerű kérdések voltak, mint: az irodalomban hasznát tudom-e venni, mit lehet ezzel létrehozni stb. Hasonló kérdésekkel közeledtem a számítógéphez 1983-ban (Múzsával vagy múzsa nélkül c. könyvem első fejezetében erről bővebben írok). Programozni is csak az irodalom érdekében tanultam meg, aminek elméleti vetülete az a magánaxiómám, hogy a számítógéppel létrehozott alkotásoknak számomra egyetlen kritériumuk van, mégpedig az, hogy irodalmilag mennyire pertinensek, ebből viszont egyenesen következik az, hogy másodrendű problémának tartom magát a programot, vagyis azt, hogy a mű milyen komplikált vagy mennyire egyszerű programozással készült. Nem vagyok feltaláló, nem találtam fel semmit, legfeljebb magamat, amikor egy bálban széthasadt kicsit kinőtt fekete nadrágom hátulja, s még mielőtt hófehér gatyámat mások megcsodálták volna, a falhoz hátráltam, s fenekemmel a falat súrolva távoztam a táncteremből. Az általam bemutatott performanszok, hangversek mind költői megnyilatkozások voltak, s remélem lesznek is – ezeket nem foglalkozásként űzöm, mert foglalkozásom tulajdonképpen nincs is, csak egy mindenen túlnövő hobbim van: a költészet.” Ehhez mit tenne hozzá ma, 2011-ben?

– Azt, hogy a hatvanas évek közepén költői gondolatvilágomat az a felfedezés itatta át, hogy magyar irodalmi múltunk kis és nagy opusai kincsesbányák, amelyekből sok mindent felszínre hozhat, magáévá tehet, műveinek testébe beépíthet a mai költő. Akkor fedeztem fel magamnak a Petőfi által is nagyra becsült Vajda Pétert, a 19. század közepén prózaverselő költőt, akinél olyan gyémántragyogású képeket, szellemtágító metaforákat találtam, melyeket azonnal elképzeltem mai környezetben. Gyűjtögettem és alkalmasint beépítettem költeményeimbe. Ezt az eljárást neveztem el a hatvanas évek végén „vendégszövegeknek”, mely ma már az egész magyar irodalomban megtalálható fogalom.

„Az avantgárd művész, amíg avantgárdként alkot, nem klasszicizálódik, de egy idő után, az alkotás létrejöttét kicsiholó helyzet elmúltával a művei igen.

Kassák Lajos Munkásemberek című költeménye többek között a formájával volt avantgárd a korabeli magyar irodalomban. A legszorosabb értelemben vett szabadvers, melynek Jacques Roubaud szerint egyetlen formai kritériuma van: a sorváltás, ma már nem okoz megrökönyödést a magyar irodalmi világban. A helyzet elmúlt, a vers klasszicizálódott. Az avantgárd művész mindig egy adott irodalmi szituációra reagál, egy adott helyzet tényeit kezdi ki, belső indítéka mindig a megcsontosodott, a közhellyé vált irodalmi tényezők kikerülése, megkontrázása, többnyire úgy, hogy a létezőktől elütő, új alkotásokat hoz létre, új módszereket, új formavilágot, új szemléletet fecskendez be az irodalomba.

A fentiekből következik, hogy ameddig avantgárd művésznek tartom magam, a klasszicizálódás csak korábbi műveimre vonatkozhat, azokra, amelyek fölött eljárt az idő.”

Ezt ma is érvényesnek érzi?

– Igen. A Prágai Tamással közösen készített A pálya mentén című, a Napkút kiadó Beszélgetők könyvei sorozatban megjelent művünkben mondom: Az avantgárd a kortárs alkotók rejtett lelkiismerete, figyelnek rá, gyakran elutasítják, de be nem vallottan is húzódnak-vonzódnak feléje.

– Az avantgárd költőről él egy tévhit, hogy azért kísérletezik folyton, mert nem segíti az ihlete, vagy nem eléggé járatos az irodalomban. Valójában – s most önt idézem ismét:„a legtöbb avantgárd költőnek igen magas szintű az irodalmi jártassága, soha nem lehet tudni, mikor használhatja fel tudományát, egy, a tradicionálisok között zavart keltő műben. Ekkor kiélheti avantgárd ösztöneit és teret adhat verselési kedvének.

Generált verseimben az egyedi darabok klasszikus veretűek, azonban a hagyományos irodalomszemléletben zavart kelt a sokasodás, zavart kelt a gép aktív szerepe s ez előbb-utóbb befolyásolni fogja az olvasó (a tudós, a szakértő) irodalomról alkotott felfogását is. Tény és való, hogy első kötetemben klasszikus formájú, vagy ahhoz közel álló verseket közöltem, bár akad közöttük egy-két prózavers is. De ebben a könyvben jelent meg a Pogány ritmusok című, mára hangversként elhíresült művem is, melyben formailag léptem ki a klasszikus mederből. (A Forrás 2001 júliusi számában közöltem egy esszét a születéséről és formai építőköveiről.) Erről a versről talán el lehet mondani, hogy klasszicizálódott, mivel színművészeti főiskolán tanítják, antológiákban szerepel stb.

Nem tartom kizártnak a hagyományos formát egy eljövendő művemben, egyszer-egyszer ilyen is előfordulhat, ez is hozzátartozik az avantgárd sugallta szabadsághoz, de vérmérsékletem nem ebbe az irányba terel.”

– A Debreceni Egyetemen ez év tavaszán megvédett Papp Tibor vizuális költészete című doktori értekezésében Kelemen Erzsébet azt írja, hogy Papp Tibor az experimentális költészeti kategóriában nemcsak ismeretlen műfajokat honosít meg a magyar irodalomban (térversképek, logo-mandalák), vagy a gyér számú kubusirodalmunkat teljesíti ki a bűvös négyzetek sorozatával (25x25 című kötet), de az innovatív formák tárházából újabb poétikai kódokkal, műfajvariánsokkal gyarapítja a kortárs vizuális költészetet.

– Az utóbbi években milyen költészetet művel?

– A budapesti A22-es Galéria 2010-ben életműkiállítást rendezett vizuális műveimből, ez alkalomra jelent meg Óraköltemények című könyvem, melyben az órák számlapjai vizuális költemények. Egyébként most a 18. századi, külföldön is ismert magyar mesterkedő költeményeket felidézve akrosztichonos, telesztichonos és egyéb, ebbe a kategóriába sorolható, a látványtól elkülöníthetetlen műveket foglalom egybe Őszi sárgák cím alatt.

– Mennyire terjedt el a számítógépes költészet? Önnek van olyan műve is, amelyet műfajteremtőnek tekintenek: a Hinta-palinta a kép-hang-szöveg dimenzióit generálja. Így egészen közel kerül a filmnyelvhez… Ön is annak tartja: – A Hinta-palinta egy új irodalmi műfaj (dinamikus képvers) egyik első magyar képviselője. Irodalmi, mert robbanékonyságának dinamitja a nyelv.

Kérdésem: mennyire jut el az effajta alkotás a „célközönségéhez” – ha van egyáltalán ilyen? Van-e „vevő” az effajta irodalomra? Mikor fogadja el a kánon a dinamikus képverset? Mikor kerülnek a helyükre a képversek, a performanszok, a hangversek, a vetített, álló vagy mozgó ‘költemények’ – „az irodalmi művek egymásba fonódó, egymásból bontakozó áramában…”?

– A dinamikus képversek a nyolcvanas évek közepétől jelennek meg a világirodalomban. Első dinamikus képversemet, a „Les très riches heures de l’ordinateur”-t 1985-ben a világon első ilyen típusú műként mutattam be a párizsi Pompidou központban. Azóta Európában, Amerikában, Dél-Amerikában szépen elterjedt a műfaj. Az első dinamikus képversemre rezonálva a Magyar Műhely 1996-os, Papp Tibornak szentelt különszáma után többek között 2009-ben a brazíliai Revista Texto Digital Papp Tibornak szentelte egyik számát.

– Mennyi a szerepe a véletlennek a géppel készülő művek megalkotásában?

– Ami a nézőnek úgy tűnik a műben, hogy a véletlenből adódik, azt a szerző ugyanúgy kontrollálja, mint a többi, nem véletlennek tűnő részletet. Ugyanis van „véletlen” és „irányított véletlen”. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a képernyőre kerülő részletek mind kiválasztott, előre megalkotott halmazok, a véletlen csak annyiban játszik szerepet, hogy az előre elkészítettek közül a véletlen játéka folytán melyik kerül helyzetbe. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató