Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2023-05-11 14:00:00
A lakóhelyén nagy megbecsülésnek örvendő vállalkozótól aggódva kérdezte meg óvodáskorú kisunokája: „Nagyapa, neked fáj a vállad?”. A váratlan szavakra értetlen viszontkérdés érkezett: „Miért gondolod, hogy fájna?” Következett a szellemes válasz: „Csak azért, mert vállalkozó vagy!”
Az unoka aggodalma végtére alapos és indokolt. Olyan értelemben, hogy a vállalkozónak bizony számos esetben oda kell tennie a vállát. Csakis vállvetve vívhatja ki mások nagyfokú megbecsülését. A tevékenységi körén belül és kívül egyaránt. Ráadásul, mint száz körüli alkalmazott munkaadója és megélhetésének biztosítója, nem lehet közömbös a munkahelyen belüli nagy család tagjainak a sorsa iránt.
Az alábbi történet csupán egy a sok közül, vitathatatlan bizonyítéka a vállvetve történő atyáskodásnak. Az egyik alkalmazott sikeres felvétele és munkába állása után nem sokkal tiszteletből meghívta a főnököt az esküvőjére. A főnök vette a lapot, és örömmel tett eleget a meghívásnak. Csakhogy amikor megismerte a vőlegényt, és annak viselkedését követte, megfogalmazódott benne a következtetés. „Ez a fiú nem neked való!”. Kerek perec megmondta a véleményét, őszintén és nyíltan, miközben a menyasszony értetlenül hallgatta szavait. Egyúttal némi gyanakvással, szomorúsággal, vegyes érzésekkel. Szóval, látható és várható módon, rosszul esett neki. De hát a főnököt tiszteletből is meg kell hallgatni, ami nem jelenti a feltétlen egyetértést. Hiszen azért a főnöknek sem lehet mindig igaza...
Ezúttal mégis (újból?) igaza volt. Hosszú hónapok múltán, talán fél év elteltével ugyanis a vállalkozó váratlanul betévedt a vidéki kisvárosban működő optikai üzletébe. Éppen átutazóban volt, évről évre megismétlődő szokása alapján a tavasz beköszöntével édesanyja sírjára ültetett a kedvenc virágaiból. Belépett az üzletbe, és alkalmazottja megdagadt, véraláfutásos arcával találta szembe magát. Akárcsak bármely kuncsaft, páciens. Felesleges volt a magyarázat. A főnök agyán először az villant át, hogy rossz reklámot jelent számára a férje által alaposan elpáholt alkalmazott, és észszerű lenne megválnia tőle. Aztán a keresztyéni hozzáállás győzedelmeskedett, hiszen az helyes lenne, ha ő maga növelné a bajba jutott gondjait? Ezért csak annyit mondott: „Még ma add be a válókeresetet! Pénzt adok hozzá, majd apránként levonom a fizetésedből”.
A fiatalasszony beindította a válópert, a főnök levonta a tartozást. Telefonon beszéltek, egyeztettek. Aztán újabb hónapok teltek el, és ismét személyes találkozásra került sor. A sebek begyógyultak, és úgy tűnt, hogy a helyzet rendeződött. A frissiben elvált ifjú alkalmazott hálásan fordult jócskán deresedő főnökéhez, miközben elővarázsolt egy féltve őrzött fényképet: „Ez már egy ügyes fiú! Boldogok vagyunk!” Lelkesedését némiképpen megtörte a csendes várakozás, mialatt az atyáskodó vállalkozó kimérten állapította meg: „Valóban úgy tűnik!”. Érzelmeit palástolta, már csak „hivatali” megszokásból is, de ezalatt a boldogság szeretethullámai vonultak végig egész testén, lelkén.