Trilobita
„Eladó – hirdette a hatalmas tábla a ház oldalán. Nem is annyira ház volt az, inkább négy ódon fal torz téglalapja. Amellett kísértet járta hely, azt beszélik, harminckét dühös ember játszótere. Én viszont nem hittem a szóbeszédnek, s mint megfáradt vándor, lerogytam a kedves, ódon küszöbre.
„Eladó – hirdette a hatalmas tábla a ház oldalán. Nem is annyira ház volt az, inkább négy ódon fal torz téglalapja. Amellett kísértet járta hely, azt beszélik, harminckét dühös ember játszótere. Én viszont nem hittem a szóbeszédnek, s mint megfáradt vándor, lerogytam a kedves, ódon küszöbre.
Hiszen ebben a házban született ő, a semmi közepén a remény rózsaszín magvaiból csírázott emberré. Hétéves korától nem hitt Istenben, tizennégy éves korától már a művészetekben sem. Inkább trilobita-fosszíliák sorakoztak az áttetsző, szivárványszínűre vakult vitrinüveg mögött; csupán másolatok, gipszkartonból formázták az egykor nagyreményű ujjak.
A vörös téglájú szülői ház védte őt egész életében – vakolatlan építmény, tágas, ám mégis van egy fojtott tragikuma a ferde falaknak és a túlságosan egyszerű formavilágnak.
Tizenhat éves korában abban hitt, hogy a sörben gyöngyözik az igazság, tizennyolc éves korában azonban minden hittétel értelmét vesztette.
Geophágiás volt. Őrülten szerette az anyaföldet, kanalanként falta volna föl a tápláló talajt.
Őszintén gyűlölt. Dühvel volt tele minden iránt. Haraggal tekintett vissza az erkélyről szódaüveg-okuláré mögül utána meredő pongyolás nagymamákra – mindegyiknek hiányzik már az ajka, csupán egy sejtelmes nyílás zárul össze szigorúan. Utálta a komfort- és műanyag embereket konzumkörnyezetükbe börtönözve.
Részlet Králik Eszter írásából
