Trilógia a rovásírásról

• 2013-08-23 14:08:57

• Ráduly János

Mandics György (sz. 1943) neve – mint írástörténész – 1981-ben vált közismertté. Ekkor látott napvilágot Bukarestben A rejtélyes írások könyve címu munkája, amelyben az írás(ok) kialakulásának titkaival foglalkozott.

Mandics György (sz. 1943) neve – mint írástörténész – 1981-ben vált közismertté. Ekkor látott napvilágot Bukarestben A rejtélyes írások könyve címu munkája, amelyben az írás(ok) kialakulásának titkaival foglalkozott. Akkori bevezeto soraiban leszögezte: föltett szándéka az volt, hogy „a mozgásban levo tudományt mutassa be, nem a végleges, lezárt s a megfellebbezhetetlenség és örökkévalóság pózában tetszelgo tudást”.

Ezt a „felismerést” érvényesítette most is Róvott múltunk háromkötetes monumentális munkájában: a harminc esztendo alatt tetemesen felgyult ismeretanyag – alkotó-teremto muhelyében – kézikönyvvé vált. Ezúttal valamelyest szukült a témakör: figyelme javarészt a székely-magyar rovásírás történetére összpontosult. Persze, összegezés közben nem feledkezett meg az írástörténet eddig felmutatott általános eredményeirol: a múltba való „visszatekintések” nagyon gyakran megerosítették, igazolták, olykor pontosították friss meglátásait. És ez inverz is muködött.

Az elso kötet elso könyve az Eloítéletek, elofeltevések címet viseli, anyaga hat fejezetre tagolódik. A szerzo teljességigénye csodálatra méltó: úgyszólván mindenkit megemlít, aki valaha nyilatkozni „mert” a rovásírás minoségi jegyeirol, forrásairól, illetoleg a székelység származásáról. Utal arra, hogy a hatalom szempontja már elso királyaink idején jelentkezett, és hogy a „tudósok kontra amatorök” háborúja ma sem ért véget. Oknyomozó módszerrel tárta föl például Tar Mihály 19. század végi, 20. század eleji „ügyködéseit”, hogy végül is valamelyes fény derüljön a hamisításkísérletek kiváltó okaira.

Az elmélyült, a szakszeru kutatómunka végzése közben a szerzoben is megfogalmazódott a töprengésre készteto kérdés: „mi (magyarok) kihez tarozunk? Ki a mi természetes rokonunk? S ki az, akire csak hasonlítunk, ám kötelékünk nem igazi vérségi rokonság, csupán a felületi jegyek alapján kialakult szimpátia?”

Megállapítja: „a magyar rovásírás valójában csak egyike a nagyszámú rovástechnikai alapon létrejött jelrendszernek”, és hogy az írások „nem genetikusan, rokoni szempontból, hanem írástechnikailag összefüggo rendszerek”. Ebbol logikusan következik a fontos feladat: szükséges a „történelmi összefüggések újrarajzolása”.

A kötet II. fejezete a következo címet viseli: A bizonyítások könyve. Corpus inscriptionum Siculo-Hungarorum. A corpus szó jelzi: itt a még katalogizálható, illetve az elveszett vagy lappangó emlékek összességérol, gyujteményérol van szó. Elsoként a megsemmisült (vagy pontatlan) emlékek számottevo részérol szerzünk tudomást, másodízben pedig az elveszett, de másolatokban megmaradt emlékanyag kerül bemutatásra. A corpus összeállítása fontos feltétel: „Csak ekkor kezdodhet el a kanonizáció: a hiteles, a kétséges és kétségtelen hamisítvány szétválogatása, hogy minden érdeklodo tudja: az adott új lelet mit ér, hova sorolandó”. Ezt segíti elo a trilógia illusztrációs anyaga, a közölt 2408 (!) kép is.

Mandics nagy muvének II. kötete sajátosan megfogalmazott címekkel kezdodik, például: Sumér–magyar örökség? Rovásíró párthusok? A kelta–magyar örökség? A neolitikum magyar írásai? stb. Ez utóbbi kérdéskör kapcsán a szerzo megjegyzi: a balkáni íráskomplexummal foglalkozó „elmélet keretében a szerb, a bolgár, a román és a magyar kutatók versenyt futnak a nemzeti dicsoség jegyében az elsoség megszerzéséért”. Itt tehát – több esetben – a tudományos alapvetést nélkülözo álságoskodásokról esik szó. Ezek gyakran a történelmietlenség kirívó példái: kérdésessé próbálják tenni a historikum hiteles voltát. Ilyen kérdojelekkel végzodo cím – megszámoltam – huszonhárom van a kötetben.

A következo fejezet szép címe: A hunok holdudvarában. A szerzo bevezeto mondata így hangzik: „A hunokkal elérkeztünk az elvileg lehetséges megsejtések homályzónájába, vagyis a megfejtésekre létezik egy olyan történelmi paradigma (…), mely szerint a magyarság valamilyen fokon – antropológiai vagy kulturális értelemben – rokon a hunokkal”. Mostanság egyre gyakrabban hallani arról, hogy – például – a távoli Mongóliában megsurusödtek a régészeti feltárások, s olyan eszközök, olyan „rótt” emlékek bukkantak elo, amelyek a korai hunok életvitelét tükrözik. Itt most – kis kitéroként – személyes tapasztalataimat mondom el.

2012. április 17-én a mongóliai Ulan Batorból egyetemi tanárok érkeztek Kibédre: dr. Ucsiraltu professzor, D. Erdenebátor régész-történész, Csagdarszüren filmrendezo, néprajzkutató. A rovásírás kérdésköre érdekelte oket. Rögtönzött eloadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála történész, orientalista volt.

Nos, dr. Obrusánszky utóbb nagy tanulmányt közölt Székelyföld hun hagyatéka címmel. Megjelent a Korösi Csoma Sándor – Lelki élet, vallásosság kötetben. Szerkesztették: Gazda József és Szabó Etelka, Sepsiszentgyörgy 2013. A kibédi találkozóról így számolt be:

„Udvarhelyi körutunk alkalmával Ráduly János kis kibédi gyujteménye nagy meglepetést okozott mindnyájunknak. A kis székely faluban élo néprajzkutató a hazai és a kelet-európai rovásemlékek kiváló ismeroje, eloadta eredményeit nekünk, látogatóknak a magyar rovásjelek eredetérol. Szerinte azok leginkább az észak-kaukázusiakhoz állnak legközelebb (…) A mongolok csodálkozva hallgatták Rádulyt, kiderült, teljesen egyetértettek álláspontjával (…) Az idos kutató egyszer csak elovett egy régi rovásbotot, és elmagyarázta, hogyan használták, és milyen adatokat tüntettek fel rajta. Ucsiraltunak egyszer eszébe jutott valami: a kínai Si Csi krónika azt írta, hogy a hunoknak nincs írásuk, csak fába rónak jeleket. Szerinte a rovásbotról emlékezett meg az ókori szerzo (…) A következo, Ráduly által bemutatott tárgy megint csodálatot keltett. Egy szarvasagancsból készített szarut vett elo a magyar szakember pusztán azért, hogy rovásjeleket mutasson. Erdenebátor csodálkozva kérdezte, hogy mire való ez a tárgy, és kik használták. A mongol régész elmondta, hogy a mongóliai hun sírokból került elo ilyen lelet, de senki sem tudta, hogy mire való. Most már megvan a megoldás – mondta. Meglepte, hogy nemcsak a forma, hanem a rajta lévo díszítés kétezer év óta szinte semmit sem változott.”

A kötet második felében Mandics az avar nyelvemlékeket vette számba, itt külön fejezetet kapott a nagyszentmiklósi aranykincs. Ezt írta: „A nagyszentmiklósi kincs a rovásírásos emlékanyag kétségtelen csúcsa külföldi elismertsége miatt, hiszen az egyetlen, amelyik egy nemzetközi érdeklodést kiváltó aranyleleten található”. A megfejtok sokasága azt jelzi, hogy az olvasatok kérdésköre további tanulmányozást igényel. Máris fölmerült a kincs és a híressé vált szarvasi tutartó beturendszerének közeli „együvé tartozása”. Az újabban végzett radiokarbon-mérések alapján a kincs késo avar korinak minosítheto. De vigyázat: „a radiokarbon módszer sok sebbol vérzik”.

A kötet legutolsó fejezetében Árpád né-pének rovásírásos emlékeirol esik szó. A magyarok mellett a következo „népek” jöhetnek számításba: kunok, jászok, kabarok, besenyok.

(Folytatjuk)