Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mikor jön el az idő az író számára, hogy megírja családja történetét, elhallgatott-e valamit életéből, mikor dőlt el íróvá válása, honnan a Forma–1-es versenyek iránti szenvedély? – minderről szombat délután faggatta Szabó Róbert Csaba Méhes Károlyt, a Látó Irodalmi Játékok legújabb vendégét a marosvásárhelyi G Café félhomályában.
– Ő az az ember, aki felnőttként igen szépen tudta kamatoztatni a tehetséget, ami már fiatalkorában megvolt benne. Sokoldalú alkotó, versei, novellái vannak, egy gyermekkönyve is megjelent, ugyanakkor évekkel ezelőtt elindította a Pécsi Íróprogramot. Én két életrajzi könyvéből, az élete első 14 évét felidéző Túl Élő című kötetből, illetve a középiskolai éveket tartalmazó Hegymenetből készültem – mutatta be a házigazda meghívottját, aki elsőként említett könyvében egy olyan fiúcskát szólaltat meg, akiről súlyos betegsége miatt lemondanak az orvosok, mégis megmarad. Hogy dolgozta fel, hogy tette megírhatóvá, hogy gyűjtött anyagot saját élettörténetéhez Méhes Ká-roly? – hangzott el az első kérdés.
– Ezek a történetek nagyon bennem voltak. Nem akkor kezdtem el az adatgyűjtést, amikor elhatároztam, hogy könyv lesz belőle. Legendaszerű történetek keringtek a családban rólam, gyógyulásomról – nagyapám gyógyszerész volt, és olvasott egy olyan gyógyszerről, amit akkor csak teszteltek, de sikerült megszerezni nekem, így nem következett be korai halálom –, és ezeket a történeteket sokszor fel is idézték, amikor arra intettek, hogy viselkedjem jobban, vagy tanuljak rendesen. Egyes részleteket, fordulatokat a novelláimban használtam fel, aztán egyszer arra gondoltam, milyen jó lenne torzítás nélkül nem valamibe beleszőni, hanem megírni magamról ezeket a dolgokat. Nem nagyon akartam hozzáérdeklődni, mély, saját tudásként birtokolt dolgokat akartam megfogalmazni, elemzés nélkül leírni – mondta az író, akinek a nagyszülei az orosz front elől menekülve a Szilágyságból költöztek Pécsre. Második könyve, a Hegymenet a pannonhalmi bencés diákéveket eleveníti fel. Egyelőre nem érez késztetést arra, hogy folytassa saját történetét, bár eredetileg úgy gondolta, hogy az 1983-ban végződő Hegymenetet egy újabb, az egyetemi éveket is felölelő könyv követi majd, amely az 1989-ig terjedő, sokak számára különösen fontos időszakot idézi fel. Lehet, hogy később kerül majd sor rá – nyugtázta Méhes Károly, aki azt is elárulta, hogy egyik osztálytársával Jancsó Miklós Magyar rapszódia című filmjének megtekintése után kaptak kedvet az írásra, egy sima lapú füzetben „négykezest” produkáltak, hol ő, hol barátja írt egy oldalt, de első igazi irodalmi próbálkozása egy 1982-ből származó vers, amelyet az alkotás örömétől megmámorosodva egy füzetnyi lírai próbálkozás követett. Csordás Gábornak, a Jelenkor folyóirat szerkesztőjének küldte el a verseket, aki válaszlevelében szigorúbb önkritikára intette, de némiképp bátorította is az újdonsült tollforgatót. A Jelenkortól érkezett levél hatására kezdtek megjelenni diáktársainak versei is a faliújságon, Szabó Róbert Csaba szavait idézve így rakta le Méhes Károly „a pannonhalmi apátság irodalmi alapkövét.”
A továbbiakban arról az íróprogramról esett szó, amelynek keretében 2007 szeptemberétől 2010 júniusáig 22 író töltött egy hónapot és írta meg benyomásait a 2010-ben Európa Kulturális Fővárosává nyilvánított Pécsen. Az első vendég a kolozsvári Florina Iris volt, de a világ számos országából érkeztek alkotók, akiknek írásaiból antológia jött létre.
– Íróként több rezidens programban vettem részt külföldön, és úgy gondoltam, hogy ebben a városban sok érdekesség van, de nem túlterhelő, és mindaz, amit a különböző nemzetiségű alkotók itt tapasztalnak és megírnak, az kordokumentumnak tekinthető – idézte fel Méhes Károly a kulturális befektetés indítékát, majd arról beszélt, hogyan vált belőle Forma–1-es rajongó. A találkozó utolsó perceiben a készülő Röntgen című kötetéből olvasott fel két verset ugyanazzal a világ és önmaga dolgait elfogadó természetességgel, amely Hegymenet című könyvében így jut kifejezésre: Vajon mindaz, ami megtörténik velünk, megtörtént-e igazán?