A tyúkcenzor látogatása

• 2011-10-04 14:19:57

• Bölöni Domokos

Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók. Ezt a kissé púpos szabó mondta, aki csak egy kávé erejéig kérezkedett asztalunkhoz, ám kiderült, hogy rumot is iszik, sörrel, még tíz óra sem volt, és be nem állt a szája. Ősszel mindig megérkezett egy-egy frissen végzett tanítónő, ritkábban tanító, minden pakkja a szerencsétlen bőrönd, amely négy esztendeig porosodott a bentlakási szekrény alján, aztán kezdődött a társadalmi munka, aminek a lényege, hogy ne végezhesse becsülettel a mesterségét a szerencsétlen pedagógus.

Egyik hervadás jön a másik után, mint szeptemberben a tanítók. Ezt a kissé púpos szabó mondta, aki csak egy kávé erejéig kérezkedett asztalunkhoz, ám kiderült, hogy rumot is iszik, sörrel, még tíz óra sem volt, és be nem állt a szája. Ősszel mindig megérkezett egy-egy frissen végzett tanítónő, ritkábban tanító, minden pakkja a szerencsétlen bőrönd, amely négy esztendeig porosodott a bentlakási szekrény alján, aztán kezdődött a társadalmi munka, aminek a lényege, hogy ne végezhesse becsülettel a mesterségét a szerencsétlen pedagógus. Én akkor még gyermekecske voltam, mesélte a kissé púpos szabó, közben megfuttatta szemét a méreteimen, s felajánlotta, hogy készít egy divatos sötét mellényt, amelyre nem jár zakó, olyan leszek benne, mint Kallós Zoltán, ragyogott fel a szeme – de aztán folytatta: a tanítók hagyományosan a mi szerény otthonunkban találtak szállást, én például kétszer jártam az első osztályt, csak hogy kedvenc tanító nénim mellett maradhassak. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy akkor már megvolt a kollektív gazdaság, a nagyállatokat mind beadták az emberek, de disznófélét, juhot s majorságot a portán belül még tarthattak, és tartottak is, hiszen már csak a kis háztáji föld maradt, hát mi a csodából élhettek volna meg? A normapontokból?! A gazdák rég aláírták addigi életmódjuk halálos ítéletét, a tanító azért agitált, hogy ne hazudják el, amijük megmaradt. Állatösszeírás lázában égett az ország. A lakosság megrémült: miután közös istállókba kerültek teheneik, lovaik – „ezek” most a disznókra, a juhokra, a rucákra, libákra, pulykákra és a tyúkokra is szemet vetettek!… Mi másért rendelték volna el ezt az újabb cirkuszt?!…

Azon az őszön már negyedikes voltam, mesélte tovább a kissé púpos szabó. És éppen férfiembert küldött falunkba a tanfelügyelőség, hát cselekvő tanúja voltam az állatszámlálásnak is. Én lettem a tanító bácsi segédszámlálója, hiszen mindenkit ismertem. Együtt házaltunk gumicsizmásan. Olyan sáros volt az az október, hogy a traktorok belesüppedtek a szántásba.

Egy ideig normálisan haladtunk a tyúkszámlálásnak mondott összeírással. De aztán mintha darázs ült volna a népbe, zsongani kezdett a falu, s mind több portán fogadott a láncáról szabadult, veszettül csaholó kuvasz. Hiába doboltatták: reggeltől délutánig járunk, ki ne engedjék a majorságot – csak azért is kieresztették, s nekünk azt vetették oda: eredjünk csak, s hadd lám, számoljuk meg valamennyit, a ganyédombon.

A tanító dühbe gurult, s az egyetlen nyilvános telefonon, a bolti vásárló népség füle hallatára jelentette a példátlan esetet a községi számlálóbiztosnak, aki mindjárt intézkedett: máris indul külön szekéren a kérlelhetetlen cenzor a milicistával, azok majd megtanítják kesztyűbe dudálni a renitenskedőket. Szétfutott a hír, s hogy akinél nyitva találják a ketrecajtót, elveszik három vagy négy tyúkját-kakasát, közben a papíron úgy szerepeltetik, mintha a gazdánál maradna minden. Aztán azokat is jól megadózzák…

Huncut a szocializmus, kedves elvtársak! De a csokoládiak kifogtak rajta. A kutyákat láncra fogták, a ketreceket zárva tartották. Reggel megérkezett a tyúkcenzor – egy kajla kalapos, borzalmasan krákogó, nagyon-nagyon mérges statisztikus, akinek rubrikáról rubrikára röpködött a pillantása, és mindent kétszer is meggondolt, mielőtt egyszer bejegyezte volna, holott ceruzával dolgozott, mint elmorogta, „az adatok helyes véglegesítése érdekében” – s a rendőr, az szépen beült a téesz elnökéhez, s estig ki sem mozdult a kancsó mellől. A megfélemlítés tökéletesen sikerült; az emberek úgy „vallottak”, mint csak pár évvel ennek előtte, kínzatásuk idején, a pincékben.

A tanító bácsi – háromszéki gyerek – az ötödik-hatodik háznál kapott észbe. – Ide figyeljen, cenzor elvtárs – mondta fojtott hangon. – Maga fel van-e tarisnyálva rendesen?

A tyúkcenzor véreres szemekkel értetlenkedett. – Na, mert nekem feleségem nincsen, s maga itt ehelyt étlen marad. Ezek az emberek úgy félnek, hogy egy falás nem sok, annyi sem kerül a fehér abroszra, ha így folytatjuk.

A cenzor elgondolkozott, mesélte töretlen buzgalommal a kissé púpos szabó; krákogott vagy nyolcat, hosszan köpködött, alattomosan célozgatta s szinte el is találta a gumicsizmám szárát; de nem azért volt statisztikus, hogy ne kapcsolt volna. – Hát akkor ezt a felét magára bízom – mormogta végül. És a tanító bácsi odasúgott a következő gazdának.

Nosza, mindjárt tízóraink keletkezett. A cenzor egyszer-kétszer még megpróbálkozott fölállni s hátrabattyogni az udvar végén bűzölgő tyúkszálláshoz, de aztán az erős pálinka s a vereshagymával befalt füstölt kolbászra locsolt fehér bor hatására végül (egyre homályosodó tekintettel) eltekintett ettől az undok mozgástól. Az utolsó házakhoz már be sem kopogtunk, átjöttek ők maguk: a gazdasszonyok csípőre tett kézzel posztoltak a statisztikus előtt, és kedvük szerint diktálták be a létszámot: réce ennyi, liba annyi, tyúk amannyi. Egyetlen háznál sem volt gond, az ebédet már a rendőrrel együtt költötték el a téeszelnök házában, s ott aztán annak szocialista rendje és elvtársias módja szerint alaposan föl is pakolták: előbb őket kettőjüket, aztán a levágott s megkopasztott baromfit meg a boroskorsót, a pálinkásbutykost a szekérre, és sűrű búcsúszavak közepette, a ronggyá ázott milicistával együtt a mi kedves tyúkcenzorunk elhagyta Csokoládot. A tanító bácsi olyan népszerűségre tett szert, hogy ha a nyári vakációban el nem viszik katonának, hát ott éri ez a mai magas nyögdíj. De sajnos, berukkoltatták. És a tyúkcenzor sem tehetett több jót velünk, mert a következő számlálást már a másvilágon bonyolította. Azt beszélték, hogy valamelyik ellenőrző útja alkalmával elébe állt egy oltott mésszel teli gödör, abba ő fejjel bucskázott előre, és magától már ki sem jött, hanem bizony úgy kellett kirángatni onnan.

Még mesélt volna a kissé púpos szabó, de a népszámlálásra gondolva borsódzni kezdett a hátunk az ilyen-amolyan történetecskéktől. Megpróbáltunk szabadulni tőle, olyasféléket hangoztatva, mint: digitális, bioritmus, generáció, paparazzó, barbeque; sőt Frici azt is megkockáztatta, hogy Mona Lisa naturális androgünitása – de a mi mesélőnk újabb rumot és sört rendelt. Nem lehetett tovább maradásunk. Úgy hagytuk el a Kábelt, behúzott kézifékkel, eksztatikus áttűnést mímelve, meglehetősen visszafogott, mégis több mint evidens önkanonizációs transzparenciával.

Persze a kissé púpos szabó mindezt meg se parittyázta.