Egyeseknek az az életcéljuk, hogy utazzanak, erre gyűjtenek, mások szebb házra, drága autóra, és bár kevesebben, akadnak olyanok is, akik a kevésbé szerencsések megsegítésének szentelik az életüket.
Egyeseknek az az életcéljuk, hogy utazzanak, erre gyűjtenek, mások szebb házra, drága autóra, és bár kevesebben, akadnak olyanok is, akik a kevésbé szerencsések megsegítésének szentelik az életüket. Ilyen Bartha Csilla-Katalin, aki általános sebész rezidens orvosként dolgozik a marosvásárhelyi sürgősségi kórházban. Miután tavaly egy orvosi misszió révén eljutott Ugandába, azóta a szabadságát ott tölti, ruhaneműt, élelmet visz a mélyszegénységben élő gyerekeknek. Annyira a szívéhez nőtt az ottani közösség, főként egy ötéves kislány, hogy „örökbe fogadta”, és saját zsebből magániskolában taníttatja, hogy esélye legyen egy jobb életre.
– Hogyan kerültél Ugandába?
– Négyéves koromtól az volt az álmom, hogy orvos legyek, mindig a szegények orvosa szerettem volna lenni, orvos misszionáriusként segíteni a rászorulókon. Az orvosi tanulmányaimmal párhuzamosan elvégeztem a budapesti teológiai főiskolát is. Három éve jelentkeztem a Magyar–Afrika Társaságnál önkéntes orvosnak, és tavaly januárban kaptam tőlük egy e-mailt, hogy általános orvosi missziót szerveznek Ugandába, és lehet jelentkezni. Nagyot dobbant a szívem, óriási lehetőség volt. A felkészítőkön szó esett a veszélyekről, például hogy gyakori az emberrablás, de nekem hitem volt, tudtam, hogy ha Isten azt akarja, hogy Ugandába menjek, ott valami terve van velem. A szállítás költségeit mi álltuk, kereshettünk volna támogatókat, de úgy döntöttem, nem fogok „kéregetni”, erre szánom az évi keresetemet. Ki is gyűlt a repülőjegy, valamint az oltások ára, és végül 150 dollárral a zsebemben indultam útnak.
– Milyen körülmények fogadtak ott? Az átlagember Uganda hallatán a mélyszegénységre gondol...
– Van egy HTCC-ház (szerk megj: Magyar Ház) Kampalában, a fővárosban, ez a Magyar–Afrika Társaság háza, az önkéntes csapatok ott szoktak megszállni, onnan jártak ki a környékre gyógyítani. Viszont a társaság elnöke felvette a kapcsolatot a környezetvédelmi miniszterrel, aki ingyenesen felajánlotta a saját házát, ami egy kis faluban, Manafwában van, kb. 300 km-re a fővárostól, úgyhogy kikerültünk, ahogyan ők fogalmaztak, az isten háta mögé. Hegyek veszik körül ezt a kis falut, nincsen orvos a környéken, nincs zuhanyozási lehetőség, lavórban mosakodtunk, esővízben. Bár a társaim zúgolódtak a körülmények miatt, én valójában hálás voltam, mert megtapasztaltam, hogy egyszerű körülmények között is lehet valaki elégedett. Ott az emberek boldogok, nem panaszkodnak a hiányosságok miatt, pedig kis tapasztott házakban laknak, rongyokon alszanak a földön, nincsenek ágyaik, ritka, hogy a házban legyen egy kis faasztal, egy-két szék. A földön főznek, ott mosnak, ruhájuk sem igen van, régi szakadt rongyokban, mezítláb járnak.
– Hogyan működik ott az orvosi ellátás, konkrétan: mi volt a feladatotok?
– Egy hónapot töltöttünk ott, Romániából egyedül én voltam, a csapat többi tagja magyarországi orvos, valamint egy szakápoló volt. Itthonról vittünk különféle egészségügyi segédeszközöket: kötszereket, fertőtlenítőszereket, fecskendőket, a gyógyszereket a társaság Kampalában vásárolta meg. Egy hetet Burgoberóban töltöttünk, egy egészségügyi központban, oda jöttek a környékről az emberek, naponta 200-250-en vártak a vizsgálatra. Egy kis vizsgálóasztal volt, villany nem, az úgynevezett kórtermekben pedig a földön, rongyokon feküdtek az emberek, csak az alhat ágyban, aki meg tudja fizetni. Ami segítség volt számunkra, hogy a rendelkezésünkre állt egy kis labor, ahol például a maláriagyorstesztet el lehetett végezni. Nagyon sok maláriás esettel találkoztunk. Sokféle betegséget kezeltünk, például sebeket láttunk el, általános kivizsgálást végeztünk, vérnyomást mértünk. Az orvosi ellátás náluk fizetős, és az emberek nagy része nem tudja megengedni magának, hogy vizsgálatra menjen, gyógyszert vásároljon. Utána egy hetet Mbale városban töltöttünk, a helyi rendőrségen vizsgáltuk és kezeltük az embereket, majd pedig a börtönben. Ezt követően visszamentünk a faluba, majd a helyi templomban és az iskolában tettük ugyanezt.
Sajnos nagyon sok a gyerek, de felnőtt is, akit még nem látott orvos. Ugyanazok a betegségek jellemzőek ott is, mint nálunk, Európában, és ezek mellett gyakoriak a trópusi betegségek, a leggyakoribb a malária, de jelentős a HIV-fertőzöttség is. Tudni kell, hogy az átlagéletkor Ugandában 15,7 év, a családban az átlag gyereklétszám hat. Gyakori, hogy tíz-tizenegy gyereket vállalnak, de nagy a gyermekhalandóság, ha belázasodnak, nincs lázcsillapító, nincsenek kikezelve az egyes betegségek, nagyon sok közülük férges, a vékony végtagok és a nagy has jellemző rájuk. Nagyon gyengén táplálkoznak, gyakran a gyerek egész napi tápláléka egy tenyérnyi cukornád. A krumpli drága élelmiszernek számít, inkább rizset, babot, gyümölcsöt fogyasztanak, amit ők termelnek meg. Akik megengedhetik maguknak, hogy lisztet vásároljanak, azok chapatit sütnek, ami olyanszerű, mint nálunk a shaorma lapja. A kenyér a gazdag családok kiváltsága, nagyon drága. A szupermarketben, piacon minden megtalálható, csak pénz kell hozzá, és az átlagember nem engedheti meg magának. Annak ellenére, hogy nagyon alacsony az életszínvonal, és az emberek nagyon szegények, az árak vetekednek a romániaiakkal. Az oktatás is fizetős, ha van pénze a családnak, mehet iskolába a gyerek, ha nincs, akkor nem.
– Az orvosi teendőid ellátása során igen közel kerültél a gyerekekhez, mi több, egyet a kislányoddá fogadtál...
– Miután befejeztük a napi munkát, egy nap eszembe jutott, hogy van a bőröndömben egy kis labda. Az egyik ház sarkánál megláttam hat gyereket, odamentem hozzájuk, és próbáltam megnyerni őket a labdával. Ők addig igazi labdát nem is láttak, sárból és növényekből gyúrták maguknak. Elkezdtünk játszani. Másnap már vártak, de akkor már tízen voltak. Akkor került oda ez a kislány, Mariam, ő volt az egyetlen, aki odamerészkedett hozzám, nem csak távolról nézett, hogy ki ez a fehér ember. A fehér emberrel szemben amúgy távolságtartóan viselkednek, úgy nevezik, hogy muzungu. Ez a kislány volt az első, aki megérintett, rátette a kis fekete kezét az én fehér karomra. Három és fél hetet töltöttünk ebben a faluban, és a szabadidőmben mindennap foglalkoztam a gyerekekkel, bibliai történeteket tanítottam, táncoltunk, énekeltünk, a sofőrünket kértem meg, hogy fordítson. Rövidesen hatvan gyerek kapcsolódott be a tevékenységekbe. A 150 dollárt, amit vittem, arra költöttem, hogy kekszet, édességet vettem nekik, mert volt olyan, aki egész nap semmit nem evett. Megérintett, hogy senkinek nem volt cipője, játék közben az egyik kisfiú megdicsérte a sportcipőmet, amit rögtön le is vetettem, és mondtam, hogy próbálja fel. Fordítva próbálta felhúzni, nem tudta, hogyan kell. Felajánlottam, hogy az övé lehet, mire elkezdett sírni, és körülöttünk minden gyerek tapsolt. Utána, ami ruhanemű a bőröndömben volt, szétosztottam közöttük. Mondtam, hogy imádkozzanak, mert vissza szeretnék térni karácsonyra, hogy vigyek nekik cipőt, ruhát.
– És sikerült?
– Igen. Szeptemberben repültünk haza, és itthon úgy gazdálkodtam, hogy néhány hónap múlva egy repülőjegy árát ki tudtam spórolni. Volt háromezer lej a kezemben, amennyi volt a jegy, és a hit, hogy a többit, a gyerekeknek a ruhára, cipőre valót az Isten kirendeli. És így is lett. Egy nap egy régi iskolatársammal találkoztam a kórház folyosóján, beszélgettünk, mondtam, hogy mennék vissza karácsonyra, mire ideadott pár száz lejt. Másfél hónap alatt 8600 dollár gyűlt össze, anélkül, hogy kérnem kellett volna. A közösségi oldalon közzétettem egy bejegyzést, akadtak lelkészek, akik meghívtak a gyülekezetükbe, hogy ismertessem a missziómat. Ismeretlen emberek írtak, ezer-négyezer lejeket ajánlottak fel. Óriási megtiszteltetés volt, hogy megbíznak bennem. Nekik köszönhetően decemberben ismét, ezúttal egyedül, elindultam Ugandába. Kampalában vásároltam a gyerekeknek ruhaneműt, lábbelit, élelmet, majd a faluba érve szerveztünk egy karácsonyi partit, borjút vágtak, tortát készítettünk, volt krumpli, rizs, játszottunk, és megtanítottam nekik a karácsony történetét. 250 gyerek jött el, nekem meg hatvan csomagom volt. Szerencsére vettem még játékokat, próbáltam mindenkinek valami apróságot adni. Akkor döbbentem rá, nem igaz, hogy eleve benne van a gyerekekben az önzőség, hiszen amikor nem volt elég a csomag, nem jutott mindenkinek ruha, cipő, egyik gyerek örült a másiknak, nem háborgott, hogy ő miért nem kapott.
Az ott töltött 11 nap alatt mindennap több mint háromszáz gyerekkel foglalkoztam, bibliai történeteket, énekeket tanítottam, minden napra készültem egy aranymondással. Családokat látogattam, a felnőtteknek is evangelizációs estéket tartottam, így sokkal közelebb kerültem hozzájuk. Végül a háromszáz fős tömegből kiválasztottam azt a 42 gyereket, akik, úgy éreztem, ígéretesek, és akikért felelősséget vállaltam. Szeretném, hogy iskoláztassuk őket, legyen esélyük tanulni, és orvos, tanár, pilóta válhasson belőlük, bármi, amit ők szeretnének, és emeljék fel a népüket. Az én kislányomnak, Mariamnak felkerestem a szüleit, megkérdeztem, megengedik-e, hogy a második anyukája legyek, ha nem is hivatalosan, de pártfogásomba venném. Ötgyermekes családból származik, ő a legkisebb, ötéves. Elvittem a városba, beírattam egy magániskolába, ami a sokszorosába kerül a falusinak, de angolul beszélnek velük, írni, olvasni tanítják. Bentlakásban lakik, hatezer lejnek megfelelő összegbe kerül egy tanév. Kiválóan felzárkózott, kezdetben annyit tudott angolul, hogy köszönöm, hogy vagy, márciusban azonban, amikor újra visszatértem Ugandába, már jól tudtam vele kommunikálni angolul. Örülök, hogy van saját ágya, és napi háromszor kap ételt. Kár lenne, hogy egy ilyen drága kincs elvesszen a falu porában.
– A kiválasztott 42 gyereket hogyan szeretnéd segíteni?
– Mind ilyen ígéretesek, és januárban úgy jöttem haza, hogy ennek a missziónak folytatása kell legyen. Szeretnék nekik is támogatókat találni. A marosvásárhelyi PC House igazgatója már pártfogásába vett egy kisfiút, a 12 éves Benjamint, márciusban őt is beírattuk magániskolába. A többi 41-ért is, úgy érzem, felelősséggel tartozom, márciusban, amikor visszamentem, tanszereket, tisztálkodási szereket, élelmiszercsomagokat készítettem nekik. Ezért is hoztam létre az egyesületet, aminek a neve Love With Faith (szeress hittel). Szeretnék egy missziós házat építeni a faluban, ahol a tevékenységeinket megtarthatnánk, és úgynevezett iskola utáni program is működne. Kaptam is egy darab földet, egy helybéli az apai örökségét adta át nekem erre a célra. Elhatároztam, hogy pénzt gyűjtök, amivel megvásárolok mellette még egy területet, hogy elegendő legyen az építkezéshez. És ekkor ismét átéltem egy csodát, a kórház folyosóján megismerkedtem a Therézia sajtgyár igazgatónőjével, aki átadta az összeget, hogy vegyem meg a földet. Szeretnék majd idővel orvosi központot építeni, gyógyszertárral, kis laborral, valamint egy kis iskolát, ahol a tanárokat az egyesület fizetné, hogy a gyerekek ingyen járhassanak iskolába.
Augusztusban újra elmegyek, több mint három hetet fogok a faluban tölteni, megígértem, hogy megtanítom a felnőtteknek az ábécét, ugyanakkor szeretnék fonalat venni, mert egy idős hölgy felajánlotta, hogy tud kötni, és ha vennék anyagot, ő kötne szvettert a gyerekeknek. Ekkor támadt az ötletem: mi lenne, ha megtanítaná a többi nőt is? Viszek kötőtűt, fonalat, az asszonyok szakmát tanulnak, és egy kis keresethez juthatnának, hogy tudják fizetni a gyerekeknek az iskolát. A másik vágyam visszamenni orvosként, mert amióta tavaly ott jártunk a misszióval, orvosi ellátásban nem volt részük az embereknek. Ha kerülne támogatás, hogy gyógyszereket tudjak vásárolni, legalább egy hétre felállítanám a kis orvosi asztalt, és vizsgálnám a betegeket.
Aki támogatni szeretné Csillát az ugandai közösség megsegítésében, megteheti, a számlaszámok:
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
