Rita sohasem viselt álarcot, talán ez az egyik legfőbb ismertetőjegye. A másik az önállóságra törekvés, a vágy, hogy bebizonyítsa, képes megbirkózni az új kihívásokkal. Eddigi közel 23 évében egyszer sem tért el ettől a létezését meghatározó alapelvtől – még akkor sem, ha úgy gondolja, bizonyos helyzetekben ma már másképp döntene.
– 1999. szeptember 24-én születtem. Életem első négy éve teljes boldogságban telt – kezdte történetét a legelején. – Marosvásárhelyen, a Kövesdombon laktunk a szüleimmel és a két nővéremmel, Eszterrel és Beával. Velünk volt a nagynéném is, édesapám testvére, aki állandó felügyeletet igényelt. A nehézségek anyukám betegségével jöttek. Mire felfedezték, hogy rákos, már áttéte lett. Ötéves koromra eltávozott. A nővéreim tinédzserek voltak akkoriban, a veszteség őket is nagyon megviselte, és persze engem is. Alig ettem, nagyon lesoványodtam, pedig édesapánk minden tőle telhetőt megtett, hogy enyhítsen a fájdalmamon. Óvodába is ebben az időszakban kerültem, az külön trauma volt. Bár vágytam arra, hogy gyerekek közt legyek, végig úgy éreztem, hogy nem fogadnak be maguk közé, talán a lelki sebeim riasztották el őket. Játszótársaim azért kerültek, a tömbházbeli gyerekekkel jól összebarátkoztam.
– Közben iskolás lettél, azt hogyan élted meg? – szóltam bele én is a telefonba, Ritával ugyanis sok száz kilométer távolságból beszélgettünk.
– Nem ment jól a tanulás, nem állt oda az eszem, az egész oktatási rendszert idegennek éreztem. Ebben az életszakaszban annyi volt a jó, hogy lett két közeli barátnőm, édesanyám hiánya azonban mind a teljesítményemre, mind a hangulatomra kihatott. A nővéreim felváltva vigyáztak rám, amíg apu dolgozott, de közben egyetemre is kellett járniuk, szóval megvolt a maguk élete, ami teljesen természetes. Még iskolás voltam, amikor egymás után kimentek Ausztriába. Nehezen viseltem a hiányukat, folyton utánuk vágyakoztam, így apu megengedte, hogy párszor meglátogassam őket. Igazi menedéknek éreztem azt a kinti világot. Nyolcadik osztály után, 15 évesen végre megadatott a lehetőség, hogy én is szerencsét próbáljak ebben az új élettérben. Waldorf iskolába kerültem. Ott egész másként viszonyultak hozzám a tanárok, pedig akkoriban még németül is csak keveset tudtam. A bátorításuk, illetve az, hogy jegyek helyett írásos minősítéseket kaptam, amelyekbe mindig belefoglalták, hogy min és hogyan kellene javítanom, rengeteget segített a fejlődésemben. Persze, a tantárgyak is különböztek az itthoniaktól, nagy hangsúlyt fektettek a művészetekre, például a szobrászatra. Azt is érdekes volt megtapasztalnom, hogy bár egyáltalán nem volt akkora szigorúság a tanórákon, mint amihez nyolc év alatt hozzászoktam, a diákok kicsivel sem voltak fegyelmezetlenebbek. A tandíj volt ennek az iskolának az egyetlen hátránya. Én akkoriban már nagyon kerestem a saját utamat, önállósodni akartam, így tizedik osztályra kiléptem a rendszerből. Dolgozni szerettem volna a tanulás mellett. Először mosogatónak jelentkeztem, de azt mondták, túl fiatal vagyok még hozzá. Eszter nővérem segítségével találtam végül munkát egy bioboltban, ahol megkérdezték, hogy volna-e kedvem elvégezni a kereskedelmi szakiskolát. Két évig jártam oda. Az oktatás főleg szakmai gyakorlatból állt, hetente egy nap volt elméleti oktatás, a többi napot a boltban töltöttem.
– Milyenek voltak az első tapasztalataid?
– Kezdetben inkább kudarcban volt részem, egyrészt a hiányos nyelvismeret miatt – ez másfél év után már nem jelentett gondot, mert nem szégyelltem megszólalni és segítséget kérni, amikor hibázom, úgy tanultam a németet, mint a második anyanyelvemet –, másrészt, mert még nem ismertem a bolti élet íratlan szabályait. A kollégáim elnézőek voltak, türelmesen terelgettek a jó irányba. Egyebek mellett arra hívták fel a figyelmem, hogy amikor belépek a boltba, hangosan köszönjek mindenkinek. Nagy hangsúlyt fektettek a jó munkahelyi légkörre. Ott szoktam meg a kora reggeli étkezést, a munkatársakkal ugyanis mindig együtt falatoztunk. Sikerült kicsit jobban megnyílnom, és megtanultam másokkal együttműködni. 18 évesen, a szakvizsga után mégis váltani akartam, ezt mai ésszel már nem tenném. Egy fiataloknak vendéglátós munkát biztosító cégnek kezdtem dolgozni, főleg szállodákban pincérkedtem különböző alkalmakkor. Innen kerültem Bea nővérem párjának a panziójába, egy Salzburgtól 300 kilométerre fekvő síparadicsomba. Megterítettem, felszolgáltam, időnként szobákat takarítottam vagy beugrottam a recepcióra Bea helyett, aki közben édesanya lett. Míg korábban turistáknak és ismerősöknek rövid távra kiadott lakások – az úgynevezett Airbnb – rendszerében béreltem szállást, ahol több, nagyon vagány emberrel, például egy japán nővel laktunk együtt, a panzióban nem kellett albérletet fizetnem a szobámért, így félre tudtam tenni a fizetésemből. Másfél év múlva mégis új útra vágytam, olyanra, amelyet egészen a magam erejéből járhatok. Beiratkoztam egy esti iskolába Felső-Ausztriában, Linzben, és munkát vállaltam egy bevásárlóközpontban. Ebben az iskolában ismertem meg a páromat, akivel azóta összeköltöztünk. Most már az érettségire készülök, és közben dolgozom.
– Hogyan látod a közeljövőt?
– Nagy terveim nincsenek, viszont sok minden érdekel, egyebek mellett a pszichológia és a szociológia. De még nem döntöttem el, hogy milyen szakterületen folytatom a tanulást. Ami a magánéleti vágyakat illeti, később szeretnék egy saját házat, esetleg egy farmot, mindenesetre egy természetközeli otthont.
Beszélgetésünk vége felé Hajnal, a legidősebb nővér is szóba kerül, aki a lányok apjának első házasságából született, 22 évvel korábban, mint Rita.
– Gyermekkoromban a féltestvérem nálam három évvel idősebb lányával voltam nagyon jóban. Aztán kimentek Görögországba, őket is megsirattam. Amikor Eszter és Bea a beteg édesapánkat is kihozta Ausztriába, Hajnal is odaköltözött a családjával együtt. Köztünk most kezd kialakulni az igazi testvéri kapcsolat, a korkülönbség már nem érződik. Így hát mindenki itt van a közelemben, aki számít, és ez nagyon jó, biztonságos érzés.
