Egy gyönyörű fajkutya – nem tudtam beazonosítani, de egyértelmű volt úri származása – és egy hátizsákos fiatalember várakozott pár hete kitartóan a lakótelepi teraszos vendéglő bejárata előtt. A szépséges eb gazdája huszonévesnek tűnt, hosszú, göndör fürtjeit a tarkóján lazán összekötve hordta. A kánikula ellenére vastag bőrdzsekit viselt, lábán márkás, kopott sportcipő hívta fel magára a figyelmet. Hátizsákja alsó részére egy piros izolírt rögzített. Olyan volt, mint egy múlt század végéről érkezett – szabadult? – turista, aki a nagy kaland keresése közben véletlenül vagy szándékosan felcserélte az idősíkokat.
Tisztán hallottam, hét lejt kért az egyik vendégtől. Szerencséje volt, az illető pillanatokon belül kiszámolta, és odaadta az összeget. Szívesen maradtam volna, hogy lássam a jelenet végét, főleg azt, hogy mit vesz a fiatal a pénzből, de feltűnő lett volna, ha továbbra is ott téblábolok. Amikor azonban másnap ugyanott találtam a kutyás ifjút, már nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam, pláne, hogy senki sem ebédelt még a vendéglátóhely teraszán, és lerítt a srácról a tanácstalanság.
– Segíthetek valamit? – léptem oda hozzá. Szemmel láthatóan meglepődött, mint aki nincs hozzászokva az idegenek közeledéséhez.
– Csak hét lej kellene, ennyi hiányzik, hogy vehessek egy napimenüt – mondta, szinte mentegetőzve.
– Pénzt nem tudok most adni, de egyébre nincs szükséged? Esetleg konzervekre? – ajánlottam fel a tipikus turistaeledelt.
– Nem is tudom. Nem annyira – jött a bizonytalan felelet.
– Idevalósi vagy? – váltottam témát, mert kezdett túl feszültté válni a hangulat.
– Nem, csak átutazóban vagyok itt. Ma este megyek is tovább – vágta rá gyorsan. – Megyünk – pontosított aztán a békésen szuszogó négylábúra nézve.
– Kirándulgattok? – firtattam tovább a dolgot.
– Úgy is lehet mondani – húzta ironikus mosolyra a száját beszélgetőtársam. – Összezörrentem az otthoniakkal, és leléptünk Lucyval – simogatta meg újra tekintetével bundás útitársát.
– Mi történt? – tettem fel egy újabb tolakodó kérdést.
– Az mindegy – zárta le a témát a fiú. – Mindenesetre jobb így nekünk. Nyár van, az sem baj, ha esős az idő, jólesik a szabadban éjszakázni. Őszire majd megállapodunk valahol, addig munkát is találok, és egy fedelet a fejünk fölé. De nem ebben a városban, ez még nem az igazi – tette hozzá gyorsan, mielőtt újra megszólalhattam volna. – Talán lemegyünk a tengerre, ott sok a magamfajta fazon, lesz kivel bandába verődni, úgy minden könnyebb. Igaz, Lucyval nem egyszerű stoppolni, de szerencsére vannak állatbarát gépkocsivezetők, így előbb-utóbb csak felvesz valaki.
– Régóta úton vagytok?
– Ez a harmadik hely, ahol pár napra letáboroztunk. Az éjszakát parkokban töltöttük, azokból van itt bőven. Csak az a rossz, hogy mindegyre jönnek a hajléktalanok, és barátkozni próbálnak. Lucy aztán helyre teszi őket. Sosem harapott még meg senkit, de nincs is szükség ilyesmire, elég, ha mordul egyet, és már odébb is álltak a „haverok”.
– Az otthoniak nem keresnek? – váltottam újra témát.
– Letiltottam apámék számát a mobilomon, így nem tudnak felhívni. De lehet, hogy nem is akarnak. Az ő bajuk, engem ez egyáltalán nem érdekel. A barátokkal sem tartom a kapcsolatot, hogy nehogy elszólják magukat a szüleimnek. Ők mindig is úgy gondolták, hogy képtelen vagyok megállni a saját lábamon. Igaz, nincs még saját keresetem, csak az egyetemi ösztöndíjam volt, de abból mára nem sok maradt. Beosztottam a maradékot, hogy pár hétig még kitartson, és néhány lejjel a jó emberek is mindig kisegítenek.
– Akkor menjek haza a konzervekért? Hátha Lucy is örülne nekik – hozakodtam újra elő a korábbi ajánlattal.
– Nem is tudom. Jó, na, elfogadom – adta be a derekát beszélgetőtársam.
– Meleg takaróra nincs szükséged?
– Arra nincs – jött a határozott válasz.
Kértem, hogy várjon tíz percet, és már ott is vagyok az elemózsiával. Útban hazafele elhatároztam, hogy 7 lejt is viszek a kutyás kóborlónak. Amikor azonban visszaértem a vendéglő teraszához, már nem volt, ott és természetesen a szépséges Lucy sem. Ügyes-bajos dolgaim intézése közben naponta el szoktam menni az előtt a vendéglátóhely előtt, de a különös párost azóta sem láttam. Bizonyára már messze járnak.
