Az elszabadult szenvedélyek közepette senkinek eszébe sem jutott, hogy az LPT által osztogatott fecnik, kiírások – mégiscsak ez volt a probléma forrása – nem jelentettek semmiféle anyagi hasznot annak, aki ezt kigondolta, megírta, megtette.
Az elszabadult szenvedélyek közepette senkinek eszébe sem jutott, hogy az LPT által osztogatott fecnik, kiírások – mégiscsak ez volt a probléma forrása – nem jelentettek semmiféle anyagi hasznot annak, aki ezt kigondolta, megírta, megtette. Nem volt rejtett reklám célja, nem volt manipulációs szándéka abban az értelemben, ahogyan a politika és büntető törvénykönyv összevont szemöldökű Szólonjai gondolták. Egy kiírás kiírás marad. Ráadásul a kétnyelvűség szempontja – elismerem, magyar szempontja – betartatott. Ugyanis az országos többség a második nyelvnek az angolt tenné meg, amúgy is szókincsét ezekben az években a szemünk és fülünk hallatára angolosítja, cseréli le, nem pedig egy ilyen kevesek által beszélt, megtanulhatatlanul nehéz és egzotikus nyelvet. Ja, hogy Marosvásárhelyen még mindig szólnak az emberek ilyformán nyolc-kilenc évtizeddel az impériumváltás után is, hogy 1989 után feléledt a nyelvhasználat? Ez az államnacionalizmus és multikulturális szempontból sajnálatos.
Mert mit ért multikulturalitáson a hatalom? A kihalt, kiűzött, kiajánlott és eladott nemzetiségek kultúrája felett hullajtott krokodilkönnyeket. (Amíg itt voltak, folyton ellenük beszélt a demokratikus román királyi parlament.) A jelenvalót, így a magyart p. o. legfennebb a folklóregyüttesek gálaműsorában tűri meg mélyen beiktatva-ágyazva a román többség, színesség, eredetiség, gyönyörforrás között lecsapott végű tövisként. Ha ezen a multikultin állna a dolog, akkor újra lennének kétnyelvű irodalmi műsorok, mint amilyenek az Igaz Szó és a Vatra közös rendezvényei voltak a Kultúrpalotában rengeteg virágcserép közepette pirossal leborított asztal előtt, ahol a magyar hallgatóság élvezni tudta mindkét nyelv szépségeit és hajlékony, pompás telitalálatait, míg a román irodalomkedvelők többsége feszengve, kissé kényszeredett mosollyal várta, mikor is ér véget már a „muszanyag”, a töltelék, engedékenységük és nagylelkűségük bizonyítéka.
Az egyik ismerősöm külföldről írt a városházának, mondván: a polgármesteri hivatal, a tanács már ne rongálja szülővárosának egykori jó hírnevét, hangulatát efféle barátságtalan megszorításokkal. Válaszra méltatták, mert a levél külföldről érkezett. A közösségi rendvigyázók parancsnoka tagadta, hogy a nyelvhasználat jogát érte volt csorbulás, itt azért vonták bírság alá LPT-t, mert engedély nélkül osztogatott cédulákat. A tartalma senkit sem érdekelt. A végcélt senki meg nem vizsgálta haszonelvi szempontból. Hiszen akkor engedély nélküli röpcézésnek minősül, ha egy tudományos kongresszuson valaki névjegyét osztogatja a résztvevők között, ugyanis csak a kongresszus megtartására kaptak engedélyt, arra nem, hogy kül- és belföldiek között címcsere és információcsere folyjék. S ha én kiírom a nevemet az ajtómra vagy a kapucsengőre egy tömbházban, akkor is engedély nélkül kolportálok adatokat, ugyanis a lakásból kilépve a lépcsőházba és az utcára – azonnal közösségi térbe lépek át saját magánszférámból.
Egyébként nevezett barátom azt írta vissza főrendőrkémnek, hogy Uram, ez a fajta megszorítás egyszerűen ismeretlen a nyugati fejlett demokráciákban. Például Amerikában – a mai Románia példaképében –, ahol a spanyolajkú közösségek hispángyökerű valódi rendőrt kapnak a kapitányságtól, ahol a hivatalokban, vagy pl a kórházakban, a rendőrségen tudni kell néhány embernek a nemzetiségi közösségek nyelvét (olasz, kínai, jiddis). Mi pedig, bármennyire fájdalmas, nem tekintjük magunkat bevándorlónak, itt vagyunk bizonyíthatóan ezer esztendeje és ez már elég az őshonossághoz. P.o. ennek a városnak éppen a magyar (szittya) káposzta-, murok- és döbleczabálók a vereshagymás és fehér harisnyás székelyekkel együtt vetették meg az alapjait. (Ja, zöld a fű.) Aki eztán jött, az vagy hozzánk idomult vagy magához akart idomítani több-kevesebb sikerrel. (Természetesen a képleten rengeteget lehetne finomítani.)
A történelem nem ad segítséget ebben a kérdésben, ugyanis számos rossz megoldást is rejt. De lelki-erkölcsi támaszt, példatárat adhat a tartósan egy helyben és nyelvében lakónak.
