Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2023-09-26 14:00:00
A hulladékgyűjtés és -feldolgozás régi gondja az illetékes elvtársaknak, de – ahogy elnézem – nehezen boldogulnak. Csavargásaim közben két módszerre figyeltem föl. 1.) Németország, 1994. A módszer tökéletes, de van egy nagy hátránya: csak apró településeken alkalmazható. X falucskában a lakosok (a saját talicskájukkal, kocsijukkal stb.) minden víkenden elszállítják a focipálya parkolójára a hét folyamán összegyűlt hulladékot (mivel mindenki kertes házban lakik, nem okoz gondot a szemét ideiglenes tárolása). Talán nyolcféle hulladékot kell külön adminisztrálni (üvegpalack: ’fehér’, barna, zöld), de megoldható. Minden ’darabot’ a megfelelő konténerbe kell tenni, szigorú kontroll mellett. A községi adminisztráció gondja, hogy kezelő és ellenőrző személyzetet tartson. 2.) Spanyolország, 2017. Egy északi ’megyeszékhelyen’ kb. hat köbméteres tartályok vannak, mindenki nejlonzsákba csomagolt napi adagokat szotyogtat beléjük; másnap hajnalban üres a tartály. Az előző napi dzsuvát elviszik és szétválogatják. Jól megfizetett emberek csinálják. (Tíz évvel korábban Barcelonában jártunk: ott belföldi alkalmazottak – tehát nem afrikai vendégmunkások – ügyködnek, mondhatni folytonosan. Van is mit melózni, mert naponta kétmillió turista gazol, szemetel.) Mindkét országban magas takarítási költségek vannak, de van is látszatja.
A központi szétválogatás előnye: csupán ötven embert (a válogatókat) kell betanítani, mert egy-egy nagyobb település lakóit képtelenség. Ugyanis hiába írják ki a konténerek oldalára, hogy mit hova kell rakni, azt nem mindenki olvassa el; a félmegoldás pedig nem megoldás. A viaszos és fóliázott papírt (tejesdobozok és hús, hal csomagolására használt, műanyagokat is tartalmazó göngyöleget) a papírgyárakban nem tudják szétáztatni, ezért nem lehet azokat ’reciklálni’.
Nálunk az újrahasznosítás még állandó gondja az illetékeseknek, nem túlzok, ha azt mondom: harminc év után is még kezdőknek számítunk. Nem vagyok hulladékügyi szakértő, de néhány dolgot megfigyeltem, s a szakik elgondolkozhatnak rajta (ha nem dobják el olvasatlanul a mai újságot). Azt állapítottam meg, hogy szelektív szemétgyűjtésre csak értelmes, jó erőben lévő, hímnemű egyedek akalmasak. (Sajnálom, ismét a teremtés koronái vitték el a pálmát… De ezt nem én rendeztem így, hanem Darwin.)
Aszongya: értelmes. Konkrétabban: 1.) ismerje a betűket (mert az új kukák oldalán eligazító feliratok vannak); 2.) tudjon disztingválni (legalább annyira, mint Börcsök a bográcsban [lásd Móra Ferenc disztingválásról szóló novelláját]); 3.) legyen kellően magas (hogy elérje a láda födelét); 4.) erős (hogy tudja fölbillenteni a tetőt) és 5.) legyen három karja: az egyikkel tartja a fedelet, a másik kettővel válogat és rakosgat.
A ’Novi 7’ piacon már korábban kitettek egy-egy műanyag és üvegpalackos gyűjtőládát. Láttam, amint egy fickó – este hét után, amikor már ingyenes a behajtás – kiszállt az Audijából, felnyitotta a kocsi csomagtartóját, és áttett a műanyagos kukába két darab méretes nejlonzsákot, majd elhajtott. Hallottam, hogy üvegek is kocogtak a zsákban, ezért kitámasztottam a kuka fedelét, és kiszedtem a ’kocogós’ zsákot: kivettem a sörösüvegeket, és áttettem a másik ládába. Tanulság: egy Audi birtoklása még nem tesz senkit öntudatos szelektálóvá.
A múlt szerdán – kora délután – letettek hat új ládát a T4 és T6 blokkok közé (nyilván: az úttestre, a járda mellé). Papírfélének, műanyagnak, üvegnek és fémnek, kettőt pedig vegyes hulladéknak. Hét óra körül vizitációt tartottam: a műanyagok közé bedobtak egy elromlott vécéöblítő víztartályt az új készülék kartondobozában. Hazafias lelkesedéssel szétválogattam a műanyagot a papundeklitől, és világmegváltó elszántsággal kisebb darabokra téptem a kartont, hogy kisebb teret foglaljon el. Ekkor jött F. kisasszony, kezében egy kisebb ’cseréppel’, benne egy életképtelen kaktusz maradványaival. „Ezt hová tegyem?” – kérdezte. „A földet a bokrok tövére, a kaktusz majd szépen elporlad vagy elhordják a hangyák, az edényt a műanyagok közé” – válaszoltam, mert tudtam, hogy a kérdést nem a bürgermájszterhez intézte, hanem hozzám. F. kisasszony törékeny alkatú, ezért nehezen birkózott meg a túlsúlyos és instabil kukafedéllel; nem segítettem neki, hagytam, ’hadd szokja az életet’. A neheze ugyanis csak ezután következik: jó lesz, ha mindenki erőnléti edzéseket tart, és átrendezi az életét. Változások várnak ránk: a jövőben nem lehet a kölyköt megbízni azzal, hogy fusson le a szeméttel, mert: 1. nem éri fel a láda peremét, és nem tudja felnyitni a fedelet; 2. a simogatós telefonján épp élet-halál harcot vív az űrlényekkel. Az értelmes és jó erőnlétű családfőre várnak a közeljövő nagy feladatai: megfelelő köntösben, védőkesztyűvel kell megközelítenie a tartályokat (ui. tíz nap múlva a fedő emeltyűi már koszosak és ragadósak lesznek), ahová majd elhelyezi a megfelelően preparált Mikulás-csomagokat. Hazatérés után ajánlatos az alkoholos öblítés (4 cent csíkszentdomokosi rozspálinka vagy gyulafehérvári törköly).
Még valami. A környéken lakók még nem fedezték föl az újdonságokat, ezért az egyik áldott lélek a T5 előtti láda helyére tette le a maga áldozati adományát: észre sem vette, hogy a láda – utódok nélkül – elköltözött az árnyékvilágból. Szóval van még tennivaló.