Varietas delectat

Mai témák, mai érzelmek, napjainkra jellemző életérzések uralják a marosvásárhelyi Kultúrpalotában hétfőn nyílt Téli Szalon egészét.

Mai témák, mai érzelmek, napjainkra jellemző életérzések uralják a marosvásárhelyi Kultúrpalotában hétfőn nyílt Téli Szalon egészét, mégis egy régi latin szállóige, a Cicerónak tulajdonított „varietas delectat – a változatosság gyönyörködtet” jutott eszembe, miközben teremről teremre vándorolva mind többféle művészi szemlélettel, műfajjal, technikával találkoztam. Itt persze nem az aranymondás régisége hangsúlyozandó, a kiállított munkák sugározta korhangulat, az aktuális képzőművészeti irányzatokra, divatosabban szólva, trendekre való ráhangolódás egyértelmű, a kiállítás alaposan beágyazódik a jelenbe, a sokféleség az, ami a közhelyszerű igazságot felidézte bennem. Eklektikus a tárlat anyaga, ez tény, de milyen is lehetne, ha 62 alkotó több mint 100 műve kerül egymás mellé?! Ez az eklektikusság, a sokszínűség azonban nem zavaró, és nem csak azért, mert az ember egy ilyen közös jelentkezésen eleve ilyesmire számít, de azért sem, mert a rendezők ügyesen, a változatosságban is harmóniára törekedve helyezték el a műtárgyakat. A művészeti ágakat – némiképp csoportosítva – elkülönítették egymástól, a nemzedéki különbözőség viszont nem volt fő kritérium a rendezés során. Így aztán a megyei tárlat művészi súlyát, rangját
mindenkor megadó érett, minőségi mércét meghatározó résztvevői mellett, közvetlen falszomszédságukban pályakezdő fiatalok is jelen vannak. Talán ez hat leginkább újdonságként, amikor a látogató szétnéz az utca felőli első két helyiségben. Szokatlan, de nem vált ki ellenérzéseket az összkép. Az már nem tudható, hasonlóképpen alakultak volna-e a dolgok, ha a „be-futottak, elismertek” közül nem hiányoznak annyian. Távolmaradásuk egyébként nem a mi problémánk, tehetnénk hozzá a manapság gyakorta felhangzó vélekedést, ha valaki nem akar, nem tud bekapcsolódni e hagyományos kollektív megméretkezésbe, arra senki sem kényszerítheti. Bizonyos szempontból a hiányzók is veszítenek, és a művészetkedvelő közönség sem kap teljes keresztmetszetet a városban vagy a megye távolabbi részein működő képzőművészeti életről. Az egyéni alkotóműhelyek újdonságaiból is kevesebbet ismerhet meg. Ettől eltekintve nem hiszem, hogy a nézők különösebb hiányérzettel távoznának a kiállításról.

Természetesen a „kevesebb több lett volna” bölcsesség igaza most is érvényes. Az eklektikusság a műtárgyak minőségében is megnyilvánul. Bármilyen munkát azért nem kell kitenni, csak mert valakik beneveztek velük. De ezek nem zavarják túlzottan az összbenyomást. Sokkal számosabb az olyan mű, amely megtorpantja, megfogja a szemlélőt, kilépte után is megjelenik lelki szemei előtt. Mint mindig, ezúttal is a festészet a tárlat erőssége. És figyelemre méltóan szerepelnek a szobrászok is. A grafika szegényesebb, jóval ütőképesebb a marosvásárhelyi grafikai képviselet, mint ahogyan itt most bemutatkozik. A díszítőművészek sem akartak kimaradni, noha az olyan szakosodott kiállításokon, mint az Ariadne vagy a Cerart, évente külön is bemutatkoznak. A textilesek közül többen festménnyel, grafikával hallatnak magukról, a tűz művészeteinek reprezentánsai pedig kerámiát, tűzzománcot hoztak. És ismét bebizonyosodott a fotóművészet jelenlétének jogossága a Téli Szalonon. A nevek említése túlságosan terjedelmessé tenné ezt a kis, hevenyészett élménybeszámolót, majd arra is sort kerítünk, hogy a későbbiekben kiemeljünk a kiállításról ezt meg azt. Annyit azonban még hangsúlyoznunk kell, hogy talán soha nem jelent meg egyszerre annyi ifjú tehetség, a nagyközönség számára annyi ismeretlen név a tárlaton, mint ez alkalommal. Masszív jelenlétük a „nagyok”, az idősebbek között a folyamatos megújulás ígéretét is magában hordozza, az a nyilvánvaló törekvésük pedig, hogy komoly szakmai felkészültségre és kétségtelen tehetségre valló alkotásaikkal a humánus értékek világába mélyednek, azt sugallja, hogy ezután sem szakad meg a tájainkon élő, dolgozó művészek hosszú évtizedeken át eredményesen működtetett stafétája.