Varietas delectat

Valószínűleg nem mondok meghökkentő újdonságot azzal, hogy a 21. század végén, mikor majd egy mindenre elszánt, nyugodtan állíthatjuk, elvetemült műpártoló, kritikus, történész, vagy múltba tekintő, objektívnek látszani óhajtó ítész összegzi az erdélyi magyar képzőművészet állapotát az elmúlt század folyamán, nagyon nehéz dolga lesz.

Simó Enikő alkotása (Fotó: Nagy Tibor)

Valószínűleg nem mondok meghökkentő újdonságot azzal, hogy a 21. század végén, mikor majd egy mindenre elszánt, nyugodtan állíthatjuk, elvetemült műpártoló, kritikus, történész, vagy múltba tekintő, objektívnek látszani óhajtó ítész összegzi az erdélyi magyar képzőművészet állapotát az elmúlt század folyamán, nagyon nehéz dolga lesz. Először is a nyugalmas 19. század és a 20. század nagyobbik felének viszonylagos csendessége után – hangsúlyozom, Erdélyről beszélünk és nem Nyugat- és Közép-Európáról, ahol húszévente művészeti forradalmak zajlottak – a századvég, a 20. utolsó tíz éve nem csupán a politika síkján hozott változást, hanem a képzőművészetek terén is olyan energiákat szabadított fel, amelyek aztán az egész következő században meghozták az óhajtott, várva várt forradalmakat.

Mondom, én így képzelem a kései utód dolgát, hiszen rengeteg kísérletet kell felfedeznie és átélnie percről percre, embertől emberig, elmétől elméig, szívtől szívig, művésztől művészekig, rengeteg dolgot kell regisztrálnia, megértenie. Értenie kell a művészet ősi fogásai, mesterségbeli titkai mellett az újabb és újabb innovációkig és műszaki eljárásokig számos rítushoz-virtushoz, hogy rájöjjön, milyen technikával készül a valóság illúziókeltő lenyomata egy-egy alkotó életművében, állapotaiban, korszakaiban.

Jaj és akkor még semmit sem mondtam a hatásokról, átfedésekről, kollektív élet- és művészetérzésekről, iskolákról, csoportosulásokról, bojokról, rajokról, évjáratokról, másfelől az egyéni lázadásokról, szakításokról és kapcsolódásokról egy képzelt vagy valós folytonosság nevében.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe ma délelőtt, miközben előszemléztem Simó Enikő művészasszony munkáit, amelyeket Önök is láthatnak a Bernády-ház falán, hogy a megnyitó felemelő pillanataiban illenék mondani valami magvasat. Pedig a művek sokkal ékesszólóbbak, mint az, aki önök előtt tart oratiót.

A művésznő sokműfajú, kísérletező alkat. Ötletgazdag és van bátorsága, mersze engedni a képzeletnek, utánaeredni a fény kihívásainak. Új eljárásokat próbál ki, technikákat von uralma alá, átlép, tudatosan megszeg műfaji határokat, besorolásokat, tartományhatárokat. Tehetsége, szeme, fantáziája, keze a laissez-passé.

Mint életrajzából is kiderül, dolgozott gyárban, hiszen a textília alkalmazott művészet is, legalább annyira, mint önmagában is megálló műforma a reneszánsz óta, és éveket töltött a színpad közelében, mögött mint díszlettervező. Egy bábszínház díszleteinek fokozottan kifejezőknek kell lenniük, hiszen a gyermek fantáziáját olykor meglepő részletek ragadják meg. Ez az ő első ízlésformáló fóruma, mely úgy hat, mint a klasszikus reklámmanipuláció: nem is tudjuk, miért kattanunk rá valamely színre, formára, hangulatra, holott a bábszínházi díszletek között keresendő az eredőjük azoknak. Gyorsan kell váltania, minden darabnál elölről kell kezdeni a tervezést, alkotást, engedni kell a teret érvényesülni, illeszkedni kell olyan külső kényszerekhez, mint a rendező, színész, közízlés, értelmi szint, nem engedhető meg a rutin soha. Nos, ez a kiállítás a váltások szemléje, a kezdések és kísérletek, de a pihenés és a kiérlelt megoldások tárlata is.

Ott, a legbelső teremben azok az energiagömbök valóban magukhoz rántanak. Úgy vonzanak, mint Spielberg harmadik típusú találkozásának fanatikusait az a különös hegy. Ritkán eresztenek el. És itt, az első teremben a gyimesi táborban készült pasztellek jelzik a másik végletet. Köztük kellemes, őszies, nyugtató falikárpitok, letisztult formák, kazettás mennyezetekre emlékeztető sokosztatú geometriák, melyek mögött könnyű felismerni a református templomok híres kazettákba zárt kozmogóniáját – élet, halál, világ, feltámadás, szerelem.

A templomoktól csak egy lépés a kiállítás terében a kozmikus víziókig, vagy az ugyancsak a mértannal (a legősibb tudományok egyike, a csillagászat földi ikertestvére) rokonítható szalaghúzással készült rombuszokig, és persze a grafika, melyeket a művész saját vallomása szerint félve hozott el, tartva a műfaji pluralitástól, tiritarkaságtól. Ígéri: legközelebb. Nos, legyen is legközelebb.

Az ősi latinok, vagy csak a középkorban (?) – ennek még utána kell néznem – azt mondották a bölcsek és az újságírókat helyettesítő krónikások, hogy: varietas delectat. A változatosság elszórakoztat, leköt. Azt hiszem, ez teljes joggal elmondható Simó Enikő marosvásárhelyi egyéni kiállításáról. Jó ide betérni, jó itt elidőzni.