Vasárnapi ócskázás

Van, aki szabadidős programként, van, aki kedvtelésből, van, aki hobbiból, van, aki kíváncsiságból, van, aki megszokásból, van, aki szükségből megy ki a marosvásárhelyi ócskapiacra.

Fotó: Nagy Tibor

Van, aki szabadidős programként, van, aki kedvtelésből, van, aki hobbiból, van, aki kíváncsiságból, van, aki megszokásból, van, aki szükségből megy ki a marosvásárhelyi ócskapiacra.

Az ember azt gondolná, hogy új év első vasárnapján nem igazán van mit keresni ott, de lám, tévedtünk: az ócskapiac tele van élettel, a nagyáruházak árleszállításai ellenére is nagy a sürgés-forgás. Az árusok nem fogytak ki a portékából, a vásárlóknak még ünnepek után is akad egy kis költeni való pénzük. S a tél sem olyan kemény, hogy ne lehetne kibírni egy-két órát bóklászás közepette. A meteósokat meghazudtolva nincs csikorgó hideg, s a térdig érő hó sem esett le.

Kabát egy lejért, csizma háromért

Amióta kiépült a Maros partja – épp ideje volt! –, az árusokat leparancsolták a gátról, akik a bekerített piac melletti, messzire benyúló földút két oldalára kényszerültek. Ezen a részen a legtöbb a használtruha- és lábbelikereskedő. S azokból a kalapos, rokolyás árus. – Egy lej a kabát, három lej a csizma, olcsón adjuk, szépek, újak! Fel lehet próbálni, nem kerül pénzbe. Tessék, tessék! Tessék beljebb kerülni, ide a szalonba! – s a nézelődő, érdeklődő, esetleg próbára elszánt vásárlóknak helyet csinálnak a fagyos földre leterített nejlonlepedőn.

A sok ócskaság és használhatatlan lábbeli között, amit 3-5 lejért adnak, akad márkás, vadonatúj, igaz, két-három évvel ezelőtt divatos csizma, száras cipő vagy éppen hótaposó, amit 20-30-40 lejért kár lenne ott hagyni. S ha a használtlábbeli-kereskedelmet uraló klán tagja az alku kezdetén 50 lejt kér a portékáért, biztos, hogy 25-30 lejért odaadja, csak vigyék.

Használt ruhából hegyek tornyosulnak. A jobb minőségűt asztalra helyezve, sátor alatt árulják. – Lehet válogatni! Öt lej darabja! Ne felejtsenek fizetni! Azt akarom mondani: ne lopjanak! – nevette el magát a rokolyás cigány asszony. S ha a nézelődők csak 5-10 százaléka talál megfelelő melegítőt, pulóvert, nadrágot, szoknyát, dzsekit, harisnyát, zoknit, sálat, sapkát, inget, blúzt, akkor a cigány asszony teljesítette a vasárnapi tervét. – Nem is hiszi el, naccsága, mennyien lopnak! Ha nem figyelünk oda, az áru felit elviszik. Ingyen éppen nem adjuk! Mi is Németországból hozzuk! Ilyenyek az emberek, egy cipzár árát sajnálják egy kabátért! – világosított fel az ócskapiac nagyszájú, mindenkit móresre tanító rokolyása.

Kütyük, telefonok, laptopok

A dobozszámra árult kütyük körül mindig van érdeklődő. Mivel engem a „vasak” nem vonzanak, odébbálltam. A műszaki cikkeknél egyik árus szakértelemmel biztosította az egyik nézelődőt: az a kamera, amit ő 180 lejért árul, a világ legjobb portékája. – Na, mennyit ad érte? – Semmit, amíg ki nem próbálom! – jött a válasz. Amikor próbára került a sor, kiderült, hogy a márkás műszer nem működik. A mobiltelefonok mellett most már laptopokat is árulnak. – Háromszázért adom, ilyent maga 2000 lejért sem vesz az üzletben! – biztatgattak egy nyugdíjas bácsit. Kíváncsi voltam, horogra akad-e. De elhúzódott az alku, így továbbálltam. A sílécek és síbakancsok „standján” volt kereslet, de nem olyan, mint az elmúlt években. Ha lehullt volna a beígért hó, valószínűleg itt lett volna a legnagyobb a forgalom. De így szárazon kevés síléc adódott el. – Itt vannak az unokák, készülünk a Hargitára, azért vásároltam sílécet – mondta az egyik nagytata, aki külföldre szakadt barátjával parolázott. S aki elmondta, hogy Németországban is jár a bolhapiacra, régiségekre, porcelánra, kovácsoltvas tárgyakra, kisebb bútordarabokra, tükrökre, csecsebecsére „vadászik”, amiből itt egyre kevesebb van.

Aki éhes, falatozhat

– Na, mi van? Az asszony nem főz neked? Miccsre fanyalodtál? – hangzott nevetés közepette a haveri kérdés. S miközben tisztázták, hogy az éhség bizony nagy úr, s a miccs is jó, egyre többen gyülekeztek a piacon belül a falatozónál, ahol szendvicset, meleg bort, teát, kávét és péksüteményeket kínáltak a cidriző vásárosoknak. Kicsit odébb az egyik árus olyan német csokoládét árult 2,5 lejért, ami az üzletben 4 lej. Mondta is az egyik asszony, ő minden vasárnap csokoládéért jön ki, mert a fia edzésre jár, s a mindennapi csokit meg kell adni neki.

Igaz, volt olyan árus is, aki 4 lejt kért egy Milka csokiért, s volt, aki ebből is vett. Biztos nem tudja, hogy a nagyáruházakban ez 3 lejért is megvásárolható.

Színes színfoltja a városnak ez az ócskás világ. S ha tetszik, ha nem, ha restelljük, ha nem, megmártózunk benne. S ahogy az életszínvonal folyamatos „emelkedését” szemlélem, egyre mélyebb, sűrűbb és huzamosabb lesz ez a mártózás.