2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

V. rész

És föltűnik A Part

Persze, sok part föltűnt már ezelőtt is – Mallorca távolba vesző világítótornya után Szardínia, Szicília, majd az Eoli-szigetek, Calabria, Puglia, utána Lastovo, Korcula, Vis és számos, Horvátországhoz tartozó sziget Sibenik előtt – a rengeteg utunkat keresztező, apró szigetecske mellett. Nincs a kéknek annyi árnyalata, amennyiben a fenséges Földközi-tenger pompázik, az apró, sziklás, hol kopár, hol zöldellő, hol füstölgő szigetecskék partjain és mélybe szakadó hegyeinek ormán a vakító fehérben ragyogó falvakban nyüzsög az élet. 

Amint kihajóztunk a Squillacei-öbölből, kényszerű horgonyzásunk helyszínéről, ahova az éjjeli vihar űzött be, tudtuk: utunk immár utolsó, hosszabb szakasza következik. Persze, azelőtt még ki kellett szabadítani a horgonyt, amely beakadt két hatalmas, gömbölyű és hófehér, szinte háznyi nagyságú kő közé. Este, hullafáradtan, szó szerint viharverten, teleatökünkmindennel-állapotban úgy hagytuk, reggel Kobra alámerült, és valahogy kivakarta a tenger mélyéről. 

Elhagytuk Capo Rizuttót, és a Colonna-foktól ismét nyílt vízre hajóztunk: ezúttal az olasz csizma talpa és sarkantyúja közötti, 140 kilométer hosszú Tarantói-öblön keresztül vitt az utunk, amelynek partjain az ókori görögök számos gyarmatvárost létesítettek. Eseménytelen, szép és békés utunk volt, egészen addig, ameddig a sarkantyú után rögtön északnak nem tértünk. Ki kellett kötnünk Bari városában, ezúttal adminisztratív okokból: véget ért a schengeni térség, ki kellett jelentkeznünk belőle, és ezen, látszólag egyszerű folyamat véghezvitelére a legegyszerűbbnek a Bariban lévő kapitányság tűnt. Tűnt.

 Fotók: Kaáli Nagy Botond 


Néha hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a „civilizált és művelt” Nyugat civilizáltabb és műveltebb, mint mi. Nos, ha mondjuk a zürichi óvárosra gondolunk, ez valószínűleg igaz. Ha egy poros pugliai kapitányságra, akkor nem feltétlenül. Kikötöttünk a helyi marinában, megtankoltuk a hajót több száz liternyi gázolajjal és friss vízzel. Hívtunk egy taxit, és beautóztunk a belvárosba, majd, miután kiderült, hogy tíz perc múlva nyit csak a szerv, bevásároltunk az elkövetkező napokra – sikerült egy teljes bevásárlókocsit megtöltenünk –, majd neccekkel és borvizespakkokkal tele visszatértünk a kapitányságra, ahol mindenki migránsnak nézett minket. Amikor elmondtuk, hogy egy hazatérni kívánó vitorlás jacht legénysége vagyunk, a tekintetek megenyhültek ugyan, de az ügyintézés így sem lett zökkenőmentes. Irodáról irodára, folyosóról folyosóra vándoroltunk a hatalmas épületben, ameddig megtaláltuk a rendőrség szárnyát, ahol kérésünkre – miszerint be kell jelentenünk távozásunkat a schengeni övezetből, és kérünk további uniós engedélyt a legénységi listára – megerősítették, hogy mindjárt érkeznek a kollégák. A „kollégákra” vártunk még vagy egy fél órát a harmincfokos, szélcsendes melegben, ezután jelent meg két, vélhetően nemrég felébresztett, álmos tekintetű, szivarszagú tiszt, akik végül kiállították a „zengedélyt”. Mindeközben balkáni ifjúkorunk áldottnak kis túlzással sem nevezhető bürokráciai maratonjainak rémképei lengedeztek a memória légüres terében, míg a tasakokban lévő konzervekben szép lassan kocsonyává vált a löncshús. Későre járt, mire visszaértünk a hajóra, de azonnal horgonyt bontottunk, és éles kanyarral északnak fordultunk. Viszlát, Ión-tenger, római romok és ógörög civilizáció, Isten hozott az Adrián! 


Délutántól napestig, majd másnap délutánig megállás nélkül hajóztunk északnak-északkeletnek. Alkonyatkor tejfehérré vált a láthatár, furcsa köd borította a tengert, amely narancsszínűvé, majd lilává vált, abban a pár percig élő, kitartott pillanatban, amelyben a Nap a horizont alá bukott. A távolban, keleten, Albánia partjainál hatalmas, üllő alakú cumulonimbusok sorakoztak egymás után. Egy-egy villámot is megeresztettek lefelé, de szerencsére feléjük fújt a szél, így nem ismételtük meg az előző napi kalandot. Tökéletes szélcsendben és nyugalomban motoroztunk egész éjjel – soha ilyen simának nem láttam a tengert. Olyan volt, akár egy végtelen, békés tó, rezzenéstelen, fekete víztömeg, alvó óriás a világűr közepén. Csak a dízelmotor monoton berregése és a hajótest keltette hullámzás halk hangja töltötte be ezt a tökéletesen sivár, mégis ingerdús teret, az éjszakai őrség csodálatos magányának az odafönt vibráló Tejút volt az egyetlen lámpása.

Másnap föltűnt A Part, utunk legutolsó, apró szakaszának első állomása: késő délutánra értünk első horvátországi kikötőnkhöz, a Hargita téli nyughelyének otthont adó ország partjaihoz. Lastovo gyönyörű szigetén, egy természeti park közepén lévő öblöcskében horgonyoztunk le, majd a kellő halpecsenye és sörmennyiség bevitele után itt töltöttük az éjszakát. 

Reggel a megdőlő és suhanni kezdő hajó mozgásaira, a testnek csapódó hullámok zajára ébredtem. A srácok felhúzták a vitorlákat, és ismét vágtatni kezdtünk a szelek hátán. A távoli derengésben a horvát szigetek, mögöttük pedig a szárazföld hegyei látszottak, a szél belekapott a vásznakba, és elemi erővel, de kellemes tempóban rántotta előre a Hargitát. Csodálatos napsütésben, órákon keresztül bal csapásról érkező 15 csomós szélerősségben, enyhén megdőlve, 6,5-7 csomós sebességgel tört előre a félméteres hullámok hátán a jacht, minket pedig elöntött a szabadság és boldogság elegyének elmesélhetetlen érzése. A dízelberregést, éjszakai nyugalmat, csillagfényt és lapos tengert felváltotta a kalandvágy, a szélzaj, a hullámtörés, a vigyorgás és az adrenalin, lehajtott szélvédővel száguldottunk, akár egy harmincas évekbeli versenyautó a rázós makadámpályán. Tökéletes, nagybetűs Vitorlázás volt. Minden stimmelt: a szél, a szélirány, a vitorlabeállítás, a haladási irány, a hullámok, a hajó, az időjárás és az elénk táruló panoráma. Úgy éreztük, a számos szélcsendes útszakasz, a kellemetlen szicíliai érkezés, majd az éjjel ránk törő vihar megpróbáltatásai után a Fennvaló most, még egyszer utoljára, utunk utolsó nyílt tengeri napján megajándékozott bennünket a tökéletes vitorlázás érzésével, hogy ezt soha többé ne felejtsük el! Legalább annyira emlékezetes volt ez a pár óra, mint amit pár nappal azelőtt a viharban töltöttünk: utunk két érzelmi végpontja, a legrosszabb és a legjobb, egymásnak mégsem ellentétei, hanem kiegészítői – sokat tanultunk belőlük, és megélhettük eme fantasztikus sport, avagy expedíciós kaland (ki hogyan látja) árny- és fényoldalait egyaránt. 

Átkeltünk a nagy vízen, keresztülvitorláztunk a Földközi-tengeren! Innentől már csak a part mentén, a csodálatos horvát szigetvilágban hajózunk tovább... 







Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató