Víz, víz, vizecske
2025-02-03 17:00:00
- Kuszálik Péter
A levegő után ez a kedvenc alapelemem. Khm, ha jól meggondolom, a tűz és a föld is hiányozna, ha nem lenne. Az alkimisták más sorrendet állítottak fel: föld, tűz, víz, levegő. Vélhetően azért, mert őket jobban érdekelte az aranycsinálás a szuszogásnál. Mindegy, ha ők úgy tartják, akkor legyen az övék a nagyobbik rakás. A baj nem itt kezdődik, hanem ott, hogy mindegyik mértéktelenül megdrágult, s akinek nincs elég pénze, az egyre nehezebben szerzi be e létfontosságú elemeket (holott a teremtéskor még ’ingyenbe’ voltak). Egy riportfilm rövid részletét idézem: az egyik spanyol turistaparadicsomban egy ’bennszülött’ azt magyarázza: a víz a legfőbb gondjuk, a szigeten állandóan új forrásokat kell fúrni a ’túlturizmus’ miatt, mert a fényűző szállodák – a vendégek kényelmére hivatkozva – óriási mennyiségeket pocsékolnak el. A helyi gazdák pedig bajban vannak, mert ők nem tudják megfizetni a drága vizet. Málta lakói még rosszabb helyzetben vannak: az édesvizet a kontinensről viszik nagy tartályhajókkal.
Mi óriási előnyben vagyunk a szűkölködőkhöz képest, mert nálunk még olcsó az ivóvíz, ráadásul van is (én például heti nyolc bidon vizet hozok a csorgóról, tiszta ingyér’, ezzel a fitneszedzés árát is megtakarítom). Ceau elvtárs idején annyi vízóra volt egy blokkban, ahány lépcsőház. A vízfogyasztást a lakók száma szerint saccolták meg. Aki zúgolódott, azt leültették; nem a dutyiba, csak a kicsi székre: „örüljön az elvtárs, hogy nem jegyre adjuk a vizet”. Ha valaki azért morgott, hogy a szomszéd egy nap kétszer tusol, ő meg csak háromszor egy héten, azt azzal nyugtatták: „tusoljon maga is”. Vásárhelynek kijutott az árvízből (1970-ben és ’75-ben a földszinti lakók parkettet kellett cseréljenek az érintett lakónegyedekben), de a Cementlapok vízellátása megfelelő volt. Most nem fenyegeti árvíz a várost, de a Lapoknál ne próbáljon senki fejest ugrani, mert iszap megy a fülébe. A gengszterváltás után a közösségi dolgok egy részét magánosították. Minden lakásba (egy-két) vízórát kellett venni, hogy mindenki csak a saját vízfogyasztását fizesse. Megszűntek a csöpögő csapok, mert amíg a szomszéd fizette az én fogyasztásomat (én meg az övét), addig nem sietett senki a Szecserába, hogy új csapbetétet és kócot vegyen Páczaitól. Az elzárt csapok és az ipari fogyasztás visszaesése miatt a (vízellátó) rendszerben megnőtt a nyomás, egymást érték a csőrepedések. Majd a kazánházak bezárása jött. Ezután új korszak következett: a vízóra-leolvasások ideje. Előbb keressél egy jó és olcsó szerelőt, aki beszereli a vízórát, majd egy szolgáltatót, aki leolvassa és listába írja a számokat, s leadja a tulajdonosi társulásnak, ahol a víz értékét beszámolják a havi rezsiköltségbe. Ez a folyamat arra volt jó, hogy megszokjuk: néhány dolgot mi kell elvégezzünk a ház körül, mert ’valakik’ lettünk (= valaki olvastassa le a vízórát). Az áram- és gázszolgáltatók elvannak külső segítség nélkül, az egyik emberük (1–3 havonta) eljön, odatartja a kütyüt a fogyasztásmérőhöz stb. A vízművek is megoldhatná, ha akarná, de valamilyen törvények nem engedik (mondta Feri, ő pedig tudja, mert okos ember).
A vízórák leolvasását komoly szertartás kíséri. A leolvasó személy egy cédulát tűz ki a földszinti hirdetőtáblára, amelyre kiírja, hogy mely napon érkezik, kb. hány órakor. Igyekszik pontos lenni, de nem mindig sikerül. Sok helyen úgy segítik a munkáját, hogy egy-egy emeleten valaki leírja a többi 3-4 lakás fogyasztását. Esetenként a leolvasási díjat is összeszedi. A leolvasó már tudja, hogy Jolánkánál, a harmadikon számokat és pénzt is kap. Apró szívesség, a szolidaritás jegyében. Elterjedt szokás, hogy a háztulajdonosok valamilyen eldugott helyre szereltetik föl a vízórát (hogy ne legyen szem előtt, mert ’olyan csúnya’ szerkezet), amit aztán csak csúszva lehet megközelíteni. A tapasztalt leolvasók zseblámpát is hordanak magukkal, mert a fürdőszobai kagyló alá általában egy forgácslemez ’kötényt’ is szereltetnek a lakók, az óra pedig annak a háta mögött rejtezik: a leolvasáshoz ki kell pakolni 5-15 vegyszeres flakont, nyeles kefét stb. A ’kötény’ civilizációs átok, az eltakarás művészetének megnyilvánulása. (Nemde a nagymamától örökölt asztalterítőre is kell egy nejlonfólia, de nem fekete, hanem átlátszó, mert ott nem az eltakarás / kendőzés a cél, hanem a megkímélés.)
Maga a leolvasás egyszerűnek tűnik, de hajmeresztő esetek is előfordulnak. Az egyik tipikus példa: az albérlő olvassa le az órát, aki nem ismeri a számlap anatómiáját. Vízórás Marika néni mesélte, hogy egy külhoni csemete (orvostanhallgató a jámbor) előbb az óra gyártási számát írta le az ajtóra tűzött cédulára, emiatt vissza kellett mennie kétszer is, amíg megtalálta a fickót, és kézzel-lábbal elmagyarázta, hogy az miért nem jó. A következő hónapban egy efféle számot talált a papíron: 006318. Mivel nála volt a törzslap is, ő a helyes értéket írta be: 631,8. Merthogy tizedesvessző is van a vízóra kijelzőjén, s arról az elemi osztályban megtanulhatta az ember fia, hogy miként kell vele bánni. 6318 épp tízszer nagyobb a 631,8-nál, s ha rezsiköltségnél 148 lej helyett 1480 lej jelenik meg, akkor abból még agyvérzés is lehet. Azt már megtanultuk, hogy a medve nem játék, de – ezek szerint – a vízóra sem az.
Itt a folyó mellett úri módon élünk, vízcsapból kapjuk az éltető vizet, nem a teve lábnyomából kell felszürcsölnünk. Ez a kényelem megfizethetetlen, aki sokallja az árát (20 lej/köbméter = 2 bani/liter), annak azt ajánlom: gondolkozzon el a mondottakon.
