2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Szelíd dombok között, a még jobbára zöldesen hömpölygő Maros partján. Álmos kisváros barátságos lakosokkal, munkásemberekkel, kézművesekkel, kereskedőkkel, értelmiségiekkel, akik szinte valamennyien egy nyelvet beszéltek.

Szelíd dombok között, a még jobbára zöldesen hömpölygő Maros partján. Álmos kisváros barátságos lakosokkal, munkásemberekkel, kézművesekkel, kereskedőkkel, értelmiségiekkel, akik szinte valamennyien egy nyelvet beszéltek. Szerettek dolgozni és tudtak szórakozni. Rendszeresen megtapsolták a Székely Színház előadásait, jól ismerték és tisztelték a színészeket, elegáns közönség hallgatta hétről hétre a Filharmónia zenészeit, a művészvendégeket. A klinikákon a helyi és a szomszédos megyékből érkező betegeket lelkiismeretes orvosok gyógyították, köztük sokan tudós tanárok, akik anyanyel-vükön tanították az orvosjelölt fiatalokat. S munka után maradt idejük zenélni, festeni, szórakozni is. Tanítványaik, akik közül később egyre kevesebben maradhattak egyetemi éveik városában, szétszéledtek Erdélybe, kényszerűségből Moldvába, s a világ minden táján elismerésre méltó karriert futottak be. A város az 1946-ban Marosvásárhelyre költöztetett magyar orvosi karral, amely később a gyógyszerészettel bővült ki, olyan esélyt kapott, ami kiemelte a többi hasonló kisváros köréből.

Volt egyszer egy város, ahol egymást érték a patinás régi iskolák, köztiszteletben álló tanárokkal. Egy város, ahol jó volt gyermeknek lenni, s elbámészkodni a Kultúrpalota hűvös előcsarnokában, kibetűzni az üvegablakokon megörökített hírességek nevét. Jó volt végigmenni a rózsákkal beültetett főtéren, beosonni a hűvös templomhajókba, megállni a békás szökőkútnál, s fülelni arra, amit a szüleink egykori szobrokról suttognak; a Gulliver gyermeküzlet kirakata előtt kisiskolásként az elérhetetlen hajas baba után sóvárogni, később felpróbálni egy-egy Gubán cipőt, majd a tágas méteráruboltban megtapintani a finom szöveteket, kartonanyagokat, s betérni a városházával szembeni rövidáruboltba tűért, cérnáért, fonalért; balett- és hangszerórára járni a szakszervezetek házába, könyvet kölcsönözni, s a folyosón a fotóklub tagjainak fényképeit nézegetni.

Volt egyszer egy város, amelynek főterén a Maros vendéglőbe járt esténként, hét végén, aki finomat akart enni, s táncolni, mulatni vágyott, s a kisvendéglőknek, Hargitának, a Muskátlinak stb., kocsmáknak, cukrászdáknak is megvolt a sajátos vendégköre. A városháza mögötti piac környékén, a Lajos király utcán reggelente nagy volt a nyüzsgés, majd a déli órákban elcsendesedett a központ. Délután pedig megélénkült a korzó s nyáridőben a Ritz-fürdő, később a Cementlapok és a Víkend, a csónakázásra csábító tavirózsás Holtággal.

Volt egyszer egy város, ahol a hetvenes években módszeresen fogtak hozzá ennek a régi világnak az eltüntetéséhez, s az ipari létesítmények felépítésével járó lakosságcseréhez, olyan új lakosok betelepítéséhez, akiknek nem ide szólt a gyermekkoruk. Tudom, hogy minden változik, országok, kultúrák virágoztak fel és tűntek el, globalizálódik, keveredik a világ. Mindezek ellenére, amit e kettévált, kétarcúvá lett hajdani városból őrzünk még, arról nem lenne szabad önként lemondanunk.

 

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató