2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Első regényem, a Farkasverem megjelenése után, 1936-ban hívtak csak meg először Marosvécsre, az Erdélyi Helikon háromnapos találkozójára. Kemény Jánost, kihez rokoni kapcsolat is fűzött, ismertem már jól. Gyakran vadásztunk együtt medvére, vaddisznóra a Galonyában. De ez más volt.

Az író bronzszobra Pomázon. Bálint Károly alkotása


Az emlékezés sebeket szakít föl. Mély sebeket, melyeket az idő múlása lassan behegesztett valahogy, hantot takart föléjük, s most egyszerre csak vérezni kezd újra az emlékezés kése alatt.

Erdély… egy elsüllyedt világ. Mérhetetlenül szép és mélységesen szomorú. S ennek az eltemetett múltnak kicsinyke, de fájdalmasan értékes része: Marosvécs.

Első regényem, a Farkasverem megjelenése után, 1936-ban hívtak csak meg először Marosvécsre, az Erdélyi Helikon háromnapos találkozójára. Kemény Jánost, kihez rokoni kapcsolat is fűzött, ismertem már jól. Gyakran vadásztunk együtt medvére, vaddisznóra a Galonyában. De ez más volt. Mint az erdélyi magyarság egyik serdülő íróját ért ez a megtiszteltetés. Huszonnyolc éves voltam már akkor, családos ember, és ismertem már majdnem mindenkit, aki ott volt. Bánffy Miklós buzdítására írtam meg első regényemet, bár verseim, novelláim már jó tíz éve meg-megjelentek itt-ott: az Ifjú Erdélyben, a Pásztortűzben, az Ellenzékben. Ismertem Kós Károlyt, Reményik Sándort, Aprily Lajos tanárom is volt. Tagja voltam már jó ideje a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak, melynek keretében és Szentgyörgyi Mária rendezésében előadták első nagyobb „alkotásomat”. A temető megindul című, pacifistának bélyegzett, szavalókórusra készült színjátékomat is előadták, nem kis sikerrel. De ez más volt. Marosvécs az erdélyi magyar irodalom Olimposza volt, ahova csak lábujjhegyen és lélegzetvisszafojtva lehetett belépni.

Ezen az első találkozón Tamási Áronnal és Molter Károllyal kerültem egy szobába. Molter Károlyt ismertem már jól, de Tamási Áronnal akkor találkoztam először. Fél éjszakán keresztül beszélgettünk, tréfáltunk, ismerkedtünk. Áron különösen kedvemre való volt. Évekre szóló meleg barátság szövődött köztünk.

Ennek az első találkozónak az utolsó estéjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép versét, a Magyar zsoltárt. Összeszoruló szívvel ültünk ott mindnyájan a vécsi vár nagy nappali szobájában, s megkönnyesedett nagyon a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces hangján fölcsendültek a szavak: „Mérges kígyó legyen eledelem, ha rólad megfeledkezem, ó Magyarország…, nyelvemen tüzes szeget üssenek át, mikor nem téged emleget népem, te drága, te egyetlen, te szent…”

A vers után mély csend borult a szobára. Aztán Kós Károly fölkelt a nagy karosszékből, csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz és megölelte. „Te taknyos, te semmirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni…!”

Bevallom, könnyes volt az én szemem is, akárcsak valamennyiünké. Néhány évre rá eltemettük Dsida Jenőt. Nagy űr maradt utána. De nagy űrt hagyott maga után a csonka hazába átköltözött Áprily Lajos, Makkay, Berde Mária. S az űr lassan növekedett. De már akkor puskaporszaga volt körülöttünk a világnak, s Hitler árnyéka ránehezedett az égboltra.

Észak-Erdély s ezzel együtt Kolozsvár, Marosvécs és a Székelyföld visszatérése a Hazához fölemelte a szívünket mámoros magosságba, de ugyanakkor keserű fájdalom gyötört azok miatt, kik a megdarázsosodott románok markában maradtak, s elsőknek kezdték el a szenvedést. Minden józanul gondolkodó magyar tudta előre a háború kimenete-lét, de voltak közöttünk sokan, Kemény Jánossal és Bánffy Miklóssal az élen, akik reménykedtek abban, hogy a „művelt Nyugat” nem dob oda egy kultúrnépet barbárok prédájára.

Még hat helikoni összejövetelen vettem részt, de az utolsó háromból már hiányzott a lélek egysége, ami annyira jellemző volt azelőtt. A „transz-szilvanizmus” vonala megszakadt. A „vécsi Olimposz” magaslatáról elkezdtünk aláereszkedni a politikai mocsárba. Klikkek alakultak a felszín alatt, melyeknek a tagjai már nem három együtt élő nemzet jövendőjét igyekeztek menteni, hanem a Dél-Erdélyben történő magyarüldözések hatása alatt megfeledkeztek Erdély évszázados törvényéről, mely arra igyekezett tanítani az ott élő népeket, hogy bármilyen nyelven beszéljen is az ember, elsősorban mégiscsak ember, akit Isten alkotta törvény kötelez emberségre és emberiességre.

A többi már véres történelem, mely elnyelte Marosvécset is, és ezzel együtt mindent, ami jó volt, szép volt és igaz. Marosvécs emléke azonban él tovább a lelkekben s talán eljön még egyszer az idő, amikor az elnyomók és üldözők megértik Erdély nagy titkát és megtanulnak békében élni és igazságosan az elnyomottakkal és üldözöttekkel.

 Florida, 1992 májusában

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató