Zárás után

Többnyire tárlatnyitás előtt szoktunk beszélgetni a kiállító művészekkel, gondoltam, egyszer arról is érdemes érdeklődni, milyen az, amikor a kiállítás véget ér.

Kubinyi Anna alkotása

Többnyire tárlatnyitás előtt szoktunk beszélgetni a kiállító művészekkel, gondoltam, egyszer arról is érdemes érdeklődni, milyen az, amikor a kiállítás véget ér. A Prima Primissima díjas Kubinyi Anna már túl volt a bontás, csomagolás szinte egész napos fáradalmain, mire megszusszanhatott egy keveset, és mielőtt a munkáit felrakták volna a teherszállítóra, a Kultúrpalota galériáiban az interjúra is szakíthatott pár percnyi időt. A mindig kedves, szívélyes, mosolygós budapesti textilművészt mintha lehangolta volna a tárlatzárás, illetve az ezzel járó hercehurca.

– Ami ilyenkor elönti az embert, az nem jó érzés. A kiállításnak a fölrakása is nehéz, de egészen más az, amikor minden kész a megnyitásra, és az ember elégtétellel látja, hogy olyan lett, amilyennek elképzelte. Aztán eláraszt a reményteljes izgalom, hogy jön majd a közönség, igaz, a kétség is felmerül, hogy miképpen fogadja a munkákat. Külön öröm a megnyitó szépsége, hallgatni az elismerő véleményeket, és így tovább. A vége azonban kissé lehangoló, lelkileg is megviseli a művészt, fizikailag még inkább, hiszen nem egyszerű levenni a falról, összeszedni, elcsomagolni az alkotásokat, úgy, hogy közben semmi se sérüljön, a következő kiállításra is jó állapotban maradjanak. Majd csak otthon, amikor kipakolunk, észleljük, hogy semmi baj, és meg is pihenhetünk, akkor örülhetünk újra, tiszta szívből, hogy ezt is megcsináltuk, és olyan fogadtatása, visszhangja volt a tárlatnak, amilyenre számítottunk. Vagyis érdemes volt vállalni mindazt, amivel egy ilyen külföldi bemutatkozás jár.

– Mit tapasztalt, eljutott a textiljeibe szőtt üzenet a marosvásárhelyiekhez?

– Nagyon remélem, hogy eljutott. Ebben komoly segítséget nyújtott a televízió is. Sokat forgattak a megnyitón és utána is. Nem voltam végig itt Marosvásárhelyen a kiállítás két hete folyamán, de tudom, hogy sok volt a látogató. Sok a beírás is a kiállítás naplójában, ezt is otthon fogom majd nyugodt körülmények közt végigolvasni. De már most látom, hogy azonosultak azzal, amit mondani akartam, és az érzéseimre is ráhangolódtak. Ez megér nekem minden fáradságot.

– Tavaly kora ősszel is találkoztunk itt, akkor kezdte szervezni ezt a kiállítást, már akkor érezni lehetett, hogy nagyon fontos önnek ez a marosvásárhelyi tárlat a Kultúrpalotában. Miért?

– Tizenegy éve dolgozom ezen az anyagon, a tárlat majdnem százszázalékosan az erdélyi munkáimból állt össze. Öt-hat éve a Bernády Házban már bemutattam egy részét, de azóta még sok fontos mű készült el. Olyan nagy székely kapukat is kiállíthattam, amelyek alatt át lehetett sétálni, itt lehetett a Kőrösi Csoma Sándor-emléktextil is, mindaz, ami a számomra fontos üzeneteket tartalmazza, azt sugallva, hogy az itteniek legyenek büszkék csodálatos örökségükre, őrizzék ugyanolyan odaadással, mint eddig, annál is inkább, mivel ez mindannyiunk közös öröksége. Nagy elégtétel nekem, hogy ezekre a motívumokra rátaláltam, műveim szerves részévé tehettem valamennyit, és hogy felemelő fogadtatásban részesülhettek Marosvásárhelyen.

– Hol láthatják még ezt az anyagot?

– Egy bizonyos ideig nem szoktam eladni a munkáimat, nehogy olyan problémám legyen, hogy felkérnek valahol kiállítani, és nem lesz már mit bemutatnom, csak ha kölcsönkérem a korábbi elidegenítetteket. Ezt az anyagot tehát így együtt megőrzöm, bármikor bárhol kész lehet az újabb megmérettetésre. Vásárhely előtt többfelé megfordultak már ezek a textilek. Voltak Delhiben, Brüsszelben, az EU nagy székházában a Székely kapuk, ott nagyon sokan megcsodálták őket, elámultak a Székelyföld és Erdély e különlges értékein. Szeretném elvinni ezt Európa több más nagyvárosába is, hogy valóban közismert motívummá váljanak Európa-szerte. Ahogy sokan egyből kijelentik, hogy ez görög, az mexikói, a másik afrikai sajátosság, a mieinket is azonnal ismerjék fel: igen, ez az indás motívum Erdélyből, Székelyföldről származik.

– Persze az alkotó számára az is fontos, hogy saját művészetét, műfaját is kellőképpen értékeljék. Ön szerint mostanság eléggé megbecsülik a textilművészetet?

– Igen, az emberek ma is szeretik a textil lágyságát, melegségét, az érdeklődéssel soha nem is volt gond, legalábbis én nem tapasztaltam ilyet. Más kérdés viszont, hogy ez egy nagyon időigényes műfaj, sokáig készül egy ilyen textília, és nem olcsó. A mai válságos világban pedig pénz sincs ezek megvásárlására, az otthonokba ritkán kerülhet igényesebb kárpit. Annál fontosabbakká váltak a kiállítások, ahol meg lehet nézni, meg lehet csodálni mindazt, ami ebben a művészeti ágban szép, értékes, újdonság vagy ellenkezőleg, hagyományőrző. Egyesek még leveleket is írnak, hogy közöljék, mennyire tetszettek a munkáim. Ez nagyon jólesik a művésznek.

– És a belső ösztönzés, amely újabb meg újabb művek létrehozására sarkallja, folyamatos?

– Az bizony, már alig várom, hogy hazaérjek, mindent elrendezzek, és folytassam tovább ezt a lázas alkotómunkát, amit soha nem lehet abbahagyni. Rengeteg ötlet, gondolat vár még arra, hogy a magam elképzelései szerint formába öntsem.

– A Székelyföld képes-e még olyasmit nyújtani, amit az eltelt évtizedben nem sikerült megismernie?

– Azt hiszem, hogy mindazt, ami igazán fontos és jellegzetes, a textíliáimba be tudtam építeni, a székelyföldi sorozat tehát talán be is fejeződhetne. De mindig felmerülhet valami új, ami megragadhatja a fantáziámat. Az sem baj, ha nem feltétlenül itteni az ihlet. Ezen a kiállításon már feltűnhetett valami olyan, amit eddig nem csináltam: egy két méter magas térobjekt, tértextil, ami a szatmárcsekei csónakos fejfák formáját idézi. Csináltam hozzá egy szabályos szabásmintát, három oldalát összevarrtam, és itt állt impozánsan a terem közepén. Ez is tisztelgő főhajtás eleink emléke előtt, egyben az enyészet és az újjászületés kérdését is felveti. Egy sötétszürke, fekete fejfa, amelyre rátelepedett a zöld moha, ebben is érzékelhető a pusztuló és a megújuló élet egybefonódása. Ez a problematika valószínűleg egy egész sorozatot szül majd, de közben még biztos felszínre bukkannak újabb ötletek. Ha úgy egy évtized múlva újra eljövök kiállítani, és netalán beszélgethetünk, eszébe juttathatom, hogy ez volt egy másik jelentős ciklusom első darabja.

– Így legyen.