120 éve született Bordi András festőművész

Festik az arcképem – Gy. Szabó Béla írása a Pásztortűz 1938. februári számából

A fogorvosnak is egyszer csak kihúzzák valamelyik fogát, a temetkezési vállalkozót is eltemetik, tolvajtól is lehet lopni. Ha a festőt eléri ez a végzet, lefestik. Az utóbbi dolog kortársak között, barátságból szokott megesni, és legtöbbnyire kölcsönös, mint ezt Bordi András barátommal tettük legutóbb.

Ijedten néztem a kisebb ajtónagyságú akvarell-papírra, amelyet a hólyagosodás elkerülése végett vastag kartonlemezre kellett ragasztani. Ekkora képet akart rólam festeni. Aki életé-ben egyszer megpróbálta a vízfestést, tudja, hogy mit jelent a nagy méret. Engem azonban az elszállítás gondolata gyötört, s ezért is „csak” egy mellképre kezdtem alkudozni.

Nekiláttunk tehát. Igyekeztem előnyösebb arcot vágni, pontosan úgy, ahogy eddig azokon tapasztaltam, akik „nekem ültek”. Görbe orromat vagy kétszer megnyomkodtam, hogy egyenesebb legyen, hajamat fésülgettem, ruhámat huzigáltam s úgy, ahogy, barátságosan kacsintgattam. Ő meg csak kémlelt, hunyorított, fejét jobbra „dötötte”, aztán balra, körüljárt, ültetett az egyik székre, majd a másikra, végül elhatároztam, hogy állni fogok.

Odaálltam az állvány mellé, egész közel a papírhoz, hogy az arányokat könnyebben lehessen összehasonlítani. Kinyújtott karral fogott egy jó méter hosszú pálcát, amelynek a végéhez már előbb egy széndarabot kötözött. Így rajzolt, kellő távlatból. Fakéz, gondoltam, s eszembe jutott a faláb. A faluban így mennek a gyermekek iskolába a nagy sár miatt. A megtoldott kézről az ellenkezője is eszembe jutott, egy kínai festő, aki minden festő, rajzoló szerszámban csak akadályt látott, a tusba egyszerűen az ujját mártotta s úgy rajzolt.

Egyébként csend volt, a gyermek aludt. Komoly dolgokról suttogtunk, Rembrandtról, Goyáról s a többi nagyokról. Cézanne-ról, aki barátját vagy nyolcvanszor ültette egy arcképhez. Majd rólunk írt művészeti tanulmányok idézeteivel bókoltunk egymásnak, mint „…Andriska, a méhek elmentek… Andriska a kaptárral nyargal az akácosba, hogy meghallja a méhkirálynő zümmögését”. Ő visszabókolt, hogy „…előirányzott agglegénynek mondja magát. Maga főz – rosszul”.

Közben aggódott, nehogy a gyermek felébredjen. Pedig néha nyikorgott a szén. Mongolos szemei pedig annyira szúrón néztek, hogy megkértem: „Bácsi, kérem, ne tessék olyan csúnyán nézni.”

A vonalkás rajz a szénkapirgálásra kezdett alakulni, nemsokára a gyermek is nyöszörgött egyet-kettőt, s amitől féltünk, egyszerre felébredt. Zsémbesen kapaszkodott az ágyrácsba, s bámulta, hogy mi történik. Négy fogával a fenyőfarácsot harapdálta, s egyszerre vidám arcot mutatott, ahogy a gyermek szokta. Láthatólag élvezte a dolgot, mert az apja énekelt mindenfélét, a bíró döglött lováról, málélisztről, meg-nem-házasodásról, szőke szamárról s más effélékről.

Énekelj csak, gondoltam, hisz most csak rajzolsz, és a festők a rajzolásnál általában derűlátók. Majd meglátjuk, hogy festés közben hogy megy a danolás.

A gyerek később mégis megunta a sok nótát, pityergett, bőgött. Aztán megint pityergett, megint bőgött. Apja csendesítette, hogy Gézuka így, Gézuka úgy, de Gézuka csak bőgött.

– Ne ordíts úgy! – kiáltott az apja, miközben egy rongydarabbal csapdosta a szénrajzot. Ezt azért tette, nehogy a szénpor belekeverődjék a vízfestékbe. Közel jött, hátralépett, rajzolt, a ronggyal veregette a papírt, a gyerek pedig szaggatta a sírást. Az apja már így: – Te bőgőmasina, én téged úgy falhoz kenlek, hogy mindjárt freskó leszel!

Kopottnak találtam a viccet, de hát a jó freskó is kopott. Ennek említése tüstént Olaszországba repített. Ott is ilyen szívósan bőgött a firenzei Mario, s mérgében a déli növényeket tépdeste ki. Barátja, Sandro csúfolta a szomszéd erkélyről, mire azt kiáltotta vissza, hogy „bruttó”! Később tudtam meg, hogy ez esetben mocskost jelent magyarul.

Szerényen megjegyeztem, hogy mégiscsak sokat „bordit” ez a gyerek, mire az apa – fegyvertilalom lévén – pénztárcáját szegezte nekem, és lelövéssel fenyegetett.

Végül a gyerek kikerült az ágyból, sírása azonmód nevetés lett. Ebédidő volt, s a gyerek evett előbb. Az etetésről egy tusrajzot kanyarítottam, a gyerek ezalatt nagyokat csettintett. András mester azzal a mutatvánnyal kedveskedett, hogy félkorty bort adott neki. A fiúcska még nagyobbakat csettintett, egyik szemével kacsintott, szája szélét vén korhelymódra nyaldosta. 

Ebéd után sokkal érdekesebb és egyben komolyabb művelet következett: a festés. A jellegzetesen festő ember kezétől eredt vonalas rajz most már a földre került, s ettől kezdve láthattam, hogy a papíron mi történi. Székre ült a mester, s kirakta a festékeket, vagy négy-öt fadobozt, amelyekben egymástól elég távol vannak a töredezett, málladozó gombfestékek. Meglepett, mert elég igénytelennek látszott az egész festékkészlet. Hoztak egy mosdótál vizet, s a nagy ecset máris fürdött benne, majd, mint a pillangó, meg-megszívogatta a színeket. Nagy, színes tócsasereg lepte el a papírost, kíváncsian néztem, mi lesz ebből, sikerül-e. Éneklés tényleg jóval kevesebb volt, mint rajzolás közben. Gézuka is nagy érdeklődéssel nézte, s mivel kézenfogva már járkált, persze, hogy odament a képhez, és bal tenyerét bele akarta csapni. Féltem nagyon, hogy a művészetbe így is beleavatkozik, mert előző este bámulatos távlat-érzékkel ragadta meg a boroskancsó fülét. Akkor célját el is érte, most szerencsére idejében húzta vissza az anyja: – De hamis vagy, aranyom!

Nem hagyhattam ezt kiaknázatlanul s ajánlottam, hogy ha hamis is meg arany is, nevezzék egyszerűen dublénak. Furcsán nézett rám az asszony és megjegyezte: – Eddig csak a férjemről tudtam, hogy néha olyan hóbortos.

A gyermeknek nem tetszett, hogy mellőzték, mikor olyan jó lett volna azon a képen pancsolni. „Apjukom” meg türelmesen festett. Ilyen türelmes csak egy apa lehet. Kérlelés, csitítás, babusgatás hangzott minden oldalról, valahogy olyanformán, hogy – mókuci-fókuci – rókuci – hókuci- pókuci – kókuci! Megrendülve füleltem, hogy családos embernek mi mindent kell tudnia.

Közben lankadatlanul álltam, ő meg festett. Pihengettünk olykor, csavargattam a fejem jobbra-balra, hajoltam, guggoltam, ami mindenkinek ajánlatos, ha festik. Munka közben pedig bűvészkedtem, hosszabb ideig álltam egy lábon, hadd lássa a mester, hogy nem akármilyen modellel van dolga.

A vizes papíron jól futkorásztak egybe a színek, s ahol kellett, közéjük lehetett ágyazni újabb vagy sötétebb színeket, itt-ott felszívni a nem odavaló foltokat. Ment minden simán, ami a vízfestésnél igen fontos, mert a későbbi javítgatás már a frissességet veszélyezteti.

Kényszerszünetet is tartottunk, mert odalenn bormérés közben tíz veder borba tévedésből egy liter szilvapálinka került. Ezt kellett kóstolgatnunk, hogy érzik-e nagyon, s ha igen, vajon fog-e húsz vederben érezni. Szerencsére a képnek már amúgy is száradnia kellett. A hátteret és ruhát még igazítgatta, én közben a mosdótál és a földre fektetett kép előtt ülő festőről vázolhattam egy szénrajzot.

Kissé beborozva nézegettük a képeket, s Bordi barátom azzal biztatott, hogy az enyémet nem teszem ki az ablakba. Vigasztaltam, hogy bár olyan vagyok a képen, mint a kötelességét teljesítő mór, de legalább kancsi, és a szájam egyik fele sem görbül. Viszonozta kedvességemet azzal, hogy én meg kugligolyó fejet rajzoltam neki. Fenyegetőztem is, hogy majd kimetszem. Egyszóval bőven traktáltuk egymást, végül is kölcsönösen megegyeztünk, hogy egyik sem bántja a másikat. Lényegében egyik sem szólt komolyan a másik munkájába, ő mégis visszagörbítette a szájamat, ami hízelgett.

Másnap még apróbb foltozgatásokat végzett. Előzőleg tiszta vízzel végigmosta az egész képet, helyenként formálta, simítgatta, de csak annyira, hogy a kép frissessége megmaradjon. A gyerek hol aludt, hol sírt, hol gügyögött, mint azelőtt való nap. Bámultam az apai türelmet, s kíváncsian kérdeztem, hogy munkáját két gyermek nem fogja-e majd zavarni. – Tavaszra egy nagy manzárd-szobát építünk, felpakolom őket, ott aztán bőgjenek!

Így készül egy arckép a családos festő otthonában.