Hétköznapi történet
Balázst és Sándort gyermekkorukban mindenki ikreknek nézte, pedig majdnem két év volt köztük a korkülönbség. Mintha a hamarabb érkező Bali tudatosan be akarta volna várni Sándorkát, hogy aztán egyformán részesülhessenek a kisebb testvérnek járó szülői figyelemből, dédelgetésből. Sándorka sietett világra jönni, a nyolcadik hónap elejénél nem is várt tovább – mintha csak utol szerette volna érni zökkenőmentesen, időre született bátyját –, és koraszülöttként ki is vívta magának az első helyet, legalábbis ami az anyai-apai törődést illeti. A családi forgószél évekig szinte kizárólag körülötte munkálkodott, Bali lépteit inkább csak a nagyszülői védelem kísérte.
– Nehogy azt gondold, hogy ez engem megviselt – jegyezte meg hosszúra nyúlt beszélgetésünk első félórájában a negyvenes évei derekán járó férfi. – Az anyai nagymamámék szeretete sok mindenért kárpótolt, így túlzás nélkül kijelenthetem, hogy egy percig sem voltam féltékeny az iskolás koráig gyakran betegeskedő öcsémre. Inkább folyton meg szerettem volna őt óvni a látható és láthatatlan ellenségektől, néha még anyuék fojtogató aggodalmaskodásától is. Kölyökkorunkban csodálatos szövetség alakult ki köztünk, akármilyen gondja, bánata adódott Sándornak, én voltam a biztos menedék, ő pedig nekem a pártfogoltam, aki mellett erősnek, sőt legyőzhetetlennek érezhettem magam. Így ment ez a diákkorunk végéig. Akkor engem elvittek katonának, Sándor egészségi okokra hivatkozva megúszta. Talán ez volt az első olyan időszak az életében, amikor nélkülem kellett boldogulnia. Biztos vagyok benne, hogy jót tett neki a függetlenedés, ez az egész kisugárzásán érzékelhető volt a leszerelésem után. Sajnos a későbbiekben kiderült, hogy mégsem sikerült megtalálnia a saját útját. Tulajdonképpen erről szerettem volna mesélni neked, de nem azért, hogy magamat fényezzem, vagy az öcsémet sajnáltassam, inkább csak egy olyan előítélet eloszlatása végett, ami a családon belül erőszak kapcsán a mai napig meghatározza a közgondolkozást.
Sejtettem, merre kanyarodhat a történet, de nem akartam lelőni a poént – bár viccről szó sincs az ilyen eseteket illetően –, így megkíméltem beszélgetőtársamat a fölösleges kérdésektől, csendben vártam a folytatást.
– Huszonévesen az első munkahelyén ismerte meg Sándor az első nagy szerelmét. Úgy tűnt, tökéletes az összhang közöttük, egy fél év múlva el is jegyezték egymást, pár hónapra rá pedig megtartották az esküvőt. A sógornőm addig jól titkolta a féltékeny természetét, de ahogy feleség lett, még azt is tudni akarta, hogy hányszor vesz levegőt az öcsém naponta. Amikor csak tehette, elolvasta a telefonjára érkezett üzeneteket, és a sarokig sem engedte egyedül, mindent megtett, hogy folyton a nyomában lehessen. Mindezt bájos mosollyal, a szerelmes nő jogán követelte ki magának. Az öcsém igazán szelíd, jóravaló, sok mindent elfogadó ember, de a párja örökös féltékenykedése lassan kiirtotta belőle a gyengéd érzelmeket, így két esztendőt sem ért meg a házasságuk. Úgy tűnt, hogy a szeretetbe csomagolt lelki terror némileg megkeményítette az öcsémet. Mivel jól keresett, megengedhette magának, hogy nagy kanállal habzsolja az életet, hétvégente belevetette magát az éjszakába, és kedve szerint váltogatta a partnereket. Ilyen jellegű sikerélményeiről nekem is rendszeresen beszámolt, én pedig örültem, hogy végre jól érzi magát.
– De aztán történt valami – próbáltam most már előrevetíteni az eseményeket, amelyek miatt Balázs vállalta ezt a beszélgetést. Éreztem, hogy hirtelen megtorpan, tétovázik, és tartottam attól, hogy a következő pillanatban véget is vet a párbeszédnek.
– Klárit is egy szórakozóhelyen ismerte meg jó pár évvel ezelőtt – egyezett bele Balázs a folytatásba. – Idősebb és tapasztaltabb, rafináltabb is volt nála a nő. Az öcsém másodszor bolondult bele valakibe, de ezúttal sokkal elvakultabban. Klári özvegyasszony, minden mozdulatán érződik, hogy tudja, mi kell a férfinak. Csak az a baj, hogy neki meg valami egészen másra van szüksége, nem a kiszemelt hódoló szerelmére.
– Mire? – szóltam közbe türelmetlenül.
– Sörre, vodkára, pálinkára – válaszolta beszélgetőtársam rezzenéstelen arccal. – Valószínű, hogy feldolgozatlan múltbeli traumák késztetik arra, hogy annyit igyon, de a józan pillanataiban szerető társ és remek háziasszony is tud lenni. Sajnos, ezeket a vonzó tulajdonságait ritkán mutogatja, inkább csak olyankor, ha valamire szüksége van, vagy ha bocsánatot akar kérni a legújabb tévedésért. Amikor az öcsém odaköltözött hozzá, nem tudta – talán csak gyanította –, hogy a párja alkoholfüggő, az elmúlt hónapokban azonban számtalanszor meggyőződhetett róla. Klárit az utolsó munkahelyéről is az ital miatt tették ki, azóta sem dolgozik. Sándor tartja el, a napi két csomag cigarettájáról is ő gondoskodik. Én eddig sem néztem jó szemmel a kapcsolatot, ami azonban a legutóbb történt, túlment minden határon.
Szinte megdermedt körülöttünk a levegő, miközben Balázs felelevenítette a pár héttel ezelőtti eseményeket.
– Öcsémék néhány napra nyaralni mentek Szovátára. Klári persze ott is folytatta az italozást, amiből Sándornak már nagyon elege van, így többnyire feszült hangulatban telt az üdülés. Amikor hazajöttek, Sándor kivonult a tömbházlakásuk teraszára olvasni, a párja pedig – mivel nem bírja elviselni, ha nem vele foglalkozik –, utánament, és hogy becsalogassa, a légycsapóval rásózott egyet az öcsém leégett hátára. Erre Sándor megmérgelődött, és kettétörte Klári utolsó szál cigarettáját. Erre aztán egészen elvesztette az önuralmát az a fúria, összevissza verte az öcsémet, és amikor az megpróbálta lefogni, kitépte magát a kezéből, berohant a konyhába, és a nagy késsel tért vissza. Az égiek segítségének köszönhetjük, hogy nem történt tragédia. A szomszédok a hangos dulakodás miatt kihívták a rendőrséget, és a hatóság időben érkezett. Akkor már Klári is megszeppent, az öcsém pedig sajnálta feljelenteni, így megúszták egy csendháborítás miatti írásos figyelmeztetéssel. Sándor másnap hazaköltözött a szüleinkhez, de – amint várható volt – az élettársa szinte azonnal ostromolni kezdte az ígéretekkel fűszerezett bocsánatkérésekkel. Így két hétig sem tartott köztük a „szükségállapot”. Nagyon bíztam benne, hogy az öcsém erősebb lesz, de pár napja visszament az asszonyhoz. Azt mondja, szereti, és ez egy olyan érv, amit nem igazán tudok megcáfolni. Most tűzszünet van közöttük, de nem hiszem, hogy hosszú életű lesz a béke. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sor kerül köztük egy hasonló jelenetre, a végkifejletre pedig inkább nem is gondolok. Egy dolog azonban biztos: a családi erőszak kapcsán a legtöbb ember előtt egy férfi elkövető alakja körvonalazódik. Ezért szerettem volna ezt a történetet másokkal is megosztani. Hátha így árnyaltabb lesz a kép.
